Egy versbe foglaltam össze életem problémáját, amire volt energiám még este 11kor...
Szív, vagy az eszem?
Melyikre hallgassak?
Szív súgja: szeretem
És az ész: hogy engedjem.
Mint a pokol, olyan ez a kínzás
Minden éjjel ugyanaz az a sírás.
Zavarban, mint sötét kriksz-kraksz
A kulcs hátrálja azt a nyílást.
Szívem bólint, hogy ne tegyem
A legmélyén őt szeretem.
De még mélyebben mégis
Viszonzatlan, s él is.
Eszem tudja, mi a dolga
Mit kell tenni, és jól mondja.
Túllépni rajta, hisz lány és rideg
És a tűz kihűl, míg nem hideg.
Tanácsok száma végtelen
Szeretni lényegtelen.
Hang sugallja: fojtsd szavakba
Írott betűk alakjába.
Tudom, mi lenne a helyes út
De érzelem most közé nyúl.
Erősödik irántad minden
De vígan kínoz engem ingyen.
Nem bírom tovább, feladom
S a szívemet nem adom.
De az dobog, ver és dobban
Nincs oka, hogy még lobban.
Majd megáll, csak türelem.
Én még mindig azt fülelem
Hogy mikor csendesedik édes hangja
S utolsó dobbanást más világnak adja.
Sosem szerettél, de miért bámultál?
Talán eséllyel ajándékoztál?
Hazugság ez mind, csak a fantáziám.
Csak egy kislány vagyok, ki hezitál.
Igen sírtam, de te mást látsz
Azt hogy bennem minden sárgás.
Pedig nem napsütés az élet.
Egyszer majd te is megérted.
Nem szenvedsz úgy, mint én.
Nem kívánom. Nem értenéd
A szemedben csak teher vagyok.
Ha elmondom, rögtön elfagyok.
Nem értenéd, hogy mit érzek
Mit fojtottam magamba egy évet.
De ha kiadom magamból
Következménye lesz az egésznek.
Én járok szarul, mint mindig.
Viszonzatlan marad minden.
Sírni fogok s szívemnek
Nem lesz miért vernie.
Majd megáll, csak türelem.
Az esővel is felügyelem
Hogy mikor derüljön az ég
És következzen be a vég.