Egészen tegnapig abból ált a két hét, hogy minden lépésemet figyelte, mert fontos voltam neki. Mindet. Sehova nem engedett el egyedül. Még a sarki kis ABC-be sem. Sasszem . Ő. Testőr. Testépségőr. Kb. Egészen tegnapig. Ugyanis tegnap egyedül mentem el JZ haverjának a bulijába. Nem szóltam neki, csak elmentem és kész. Végülis azt csinálok amit akarok. Ő sem szabhatja meg, mint ahogy senki más sem.
Az egész úgy kezdődött, hogy találkoztam JZ ékkel és a haverja meghívott a házibulijába. Persze láttam JZ-n , hogy nem akarja hogy ottlegyek, de pont ezért, bosszúból azt mondtam, hogy semmiképpen sem hagyom ki. Mikor kiejtettem az utolsó szót a számon, JZ-nek leesett az álla, nem gondolta, hogy szembeszegülök vele, de MEGTETTEM. Egyszerre keveredett a volt pasim arcán a félelem, a düh, a megbánás, és a bosszúvágy. Csak azért is elmentem. És azért is mivel a mi utcánkban volt. De ez lényegtele. Égett bennem a bosszúvágy, hogy tönkre tegyem az életét, hiszen ő már tönkrevágta az enyémet! De rájöttem, hogy csak szimplán meg kéne köszönni neki, mivel amiért szakított velem azért akartam meghalni és mivel megkíséreltem kórházba vittek, majd diliházba és ott találkoztam a nagy Ő-vel. Szóvál taps kár JZ-nek. Télleg! De azért meg akartam bosszúlni...
