Névtelen világ
Bátyám, hová lettek szárnyaid?
Nem verdesel többé, mint aki hinni mert.
Horderejű tekinteted csontig hatoló,
súlyt hordoz, mi nem tudakol.
Tán ily módon megviselt a katonaság?
Földre szegez a súly,
szépséged köddé vált.
Nem veszett el — csak elbújt benned,
mint elhaló madár a mellkasodban.
Üvölt benned a csend — hangtalan.
Mintha fájdalmadra némaságot osztottak volna.
Nem kiáltasz.
Szádhoz ér a fájdalom, és visszafordul.
Szemedben megtört a távlat,
nem keres már, nem kérdez.
Álmaid visszahúzódtak pupillád mögé,
mint egy visszamaradt fény a villanás után.
Szemed sarkában menekült gyermek reszket,
ormótlan könnyei fegyvered csövére hullnak —
mintha vádat ejtenének.
Lassú, hideg vádat,
mi nem kiált, csak súlyoz.
Szörnynek hiszed magad?
Ki elhallgatja könnyeit,
és látszat-félelemre tanít?
Tán ilyen mélyre lök az,
ha egyszer megtanulsz parancsra ölni?
Eltört szárnyad,
s nem tekintesz már fölé minden bűnnek.
Hangtalan fájdalmad
eltévedt lövedékként feszül benned —
súlya most már földre szegez.
És a világ?
Már nem nevezed nevén.
Csak ormótlan könnyek patakzó medrének,
melyben lábnyom sem marad —
csak amit elmos a hallgatás.
