1: Süllyedek. Nem is, inkább zuhanok. Tudod, elég nehéz szárnyak nélkül repülni. Ha egyszer levágták a szárnyad, azt nagyon nehéz visszanöveszteni, és amig nem sikerül, addig csak zuhansz, reménykedve abban, hogy nem fogsz becsapódni. Minden egyes alkalommal azon kattogsz, hogy kérlek, ne most csapódjak be. Olykor meg már nem is vágysz újra a szárnyaidra, nem küzdsz, hanem csak várod, hogy végre becsapódj és ez az egész keserűség megszűnjön.
Annyian vagyunk így, mégsem ért meg minket senki. Van hol laknod, élnek a szüleid, van mit enni, ugyan mi bajod lehet? –teszik a kérdést, és ha elmondod, hogy oké, fizikailag mindenem megvan, de lelkileg nincs senki ott mellettem, mindennap a lelkembe taposnak, akkor meg jön az, hogy „elkényeztetett”, „bolond”, „anyád helyébe ütnélek is”, és a hasonló finomságok. És emiatt elnyomod magadban, ami megőrjít. Darabokra cincál belülről, és nincs menekvés. Jó megoldás lehetne a pszichológus, persze, de hogy és mikor? Egy részt rohadt nehéz megnyílni egy random idegennek, másrészt mikor? Amikor minden lépésed próbálja az a bizonyos személy irányítani? Na, és a pénzt meg honnan teremtesd elő? Ha meg ráveszed azt a bizonyos személyt, aki miatt ez az egész van, akkor meg nagy az esély, hogy a pszichológus visszamondja neki. Elvégre, az anyud vagy az apud, tudniuk kell róla, nemde? Hát nem. Ha érdekelné őket, már rég észrevették volna. De tesznek rá magasról. Aztán, ha visszamondja nekik, akkor meg még rosszabb lesz, mert jobban rád fognak szállni.
