aliceasterynwriter

Boldog karácsonyt mindenkinek, így utólag is!
          	Egy idézetet hozott nektek a Jézuska, a készülő, Az áruló király című könyvemből!
          	
          	„Ryan hátulról felránt, a sípcsontomba rúg. Térdre kényszerít maga előtt. Szemem elkeredik, tekintetem a távolba réved, ahogy a hajamba markol, hátrarántja a fejem, és a torkomhoz szorítja a kés jéghideg lapját. 
          	
          	Sötétség. Kétségbeesetten kapkodom a levegőt, ahogy a koszos padlót bámulom magam előtt. Valaki felüvölt, tompa puffanás. Egy emberi holttest zuhan be elém. Felsikoltok, ahogy meglátom az arcra fagyott, beletörődött mosolyt. Az üvegesen távolba meredő szemeket. Az ismerős vonásokat, amik soha többé nem látják majd a napfényt. 
          	
          	A kép hamar elillan, de fájdalom megmarad, belülről marcangolja szét az elmém.
          	
          	És sikítok. Fájdalmasan, a mellkasom is belefájdul, de nem érdekel. Annyi szenvedés van ebben az egyetlen, elhaló hangban, hogy még én is megrettenek tőle. 
          	
          	Lihegek, ahogy Ryan hátba rúg, és egy halk nyikkanással a porba dőlök. 
          	
          	– Akkor tényleg... – suttogja, ahogy vállamnál fogva megragad, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek – Hát, kislány, azt hiszem, most elkaptalak – morogja egy elégedett vigyorral. 
          	
          	Semmit nem látok az arcából a tekintetemet homályosító könnyek miatt. Csak a tompa puffanást hallom, az éles fájdalmat, ami a tarkómba nyilall.
          	
          	Majd még annyit sem látok, mint azelőtt. Csak a sötétséget. A sötétséget, ami ezúttal nem szűnik meg.”

aliceasterynwriter

Boldog karácsonyt mindenkinek, így utólag is!
          Egy idézetet hozott nektek a Jézuska, a készülő, Az áruló király című könyvemből!
          
          „Ryan hátulról felránt, a sípcsontomba rúg. Térdre kényszerít maga előtt. Szemem elkeredik, tekintetem a távolba réved, ahogy a hajamba markol, hátrarántja a fejem, és a torkomhoz szorítja a kés jéghideg lapját. 
          
          Sötétség. Kétségbeesetten kapkodom a levegőt, ahogy a koszos padlót bámulom magam előtt. Valaki felüvölt, tompa puffanás. Egy emberi holttest zuhan be elém. Felsikoltok, ahogy meglátom az arcra fagyott, beletörődött mosolyt. Az üvegesen távolba meredő szemeket. Az ismerős vonásokat, amik soha többé nem látják majd a napfényt. 
          
          A kép hamar elillan, de fájdalom megmarad, belülről marcangolja szét az elmém.
          
          És sikítok. Fájdalmasan, a mellkasom is belefájdul, de nem érdekel. Annyi szenvedés van ebben az egyetlen, elhaló hangban, hogy még én is megrettenek tőle. 
          
          Lihegek, ahogy Ryan hátba rúg, és egy halk nyikkanással a porba dőlök. 
          
          – Akkor tényleg... – suttogja, ahogy vállamnál fogva megragad, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek – Hát, kislány, azt hiszem, most elkaptalak – morogja egy elégedett vigyorral. 
          
          Semmit nem látok az arcából a tekintetemet homályosító könnyek miatt. Csak a tompa puffanást hallom, az éles fájdalmat, ami a tarkómba nyilall.
          
          Majd még annyit sem látok, mint azelőtt. Csak a sötétséget. A sötétséget, ami ezúttal nem szűnik meg.”

aliceasterynwriter

Sziasztok!
          Hoztam nektek egy rövidke részletet a készülő, hamarosan itt, Wattpadon is olvasható könyvemből, Az áruló király-ból!
          
          „A király feláll a kényelmes trónjáról, és kitárja a karját, mosolyogva várja a tapsot. Aztán amikor már öt perce nem múlik el a hangzavar, szerényen elvigyorodik. Hitetlenkedve megrázom a fejem.
          
          – Köszönöm, köszönöm, kedves alattvalóim! – intézi szavait a parókás, vakítóan fényes, csipkés ruhákba öltözött emberek felé. – A mai küzdelmen Ramirez a hírhedt, bátor, hűséges katona – újabb félórás taps – fog megküzdeni egy parasztlány ellen. 
          
          Tágra nyílt szemekkel pislogok felé. Még a nevemet sem volt képes megjegyezni? 
          
          Én még egy füttyentést sem kapok. 
          
          – Kezdődjön hát a játék!
          
          Micsoda ocsmány, barbár ember nevezi játéknak azt, hogy szó szerint a halálba küld engem? Fütyülés, ujjongás hallatszik, amit egy újabb állatias morgás szakít félbe. Ujjaim megfeszülnek az íjon. Ramirez úgy fújtat, mint egy bika, mielőtt elindul felém. Szablyáit suhintásra emeli. 
          
          Futni kezdek, megpróbálom oldalról kikerülni, de orra bukok a porban. Ki volt az az idióta, aki homokot tett ennek a küzdőtérnek az aljára?”