„Kezdett megérni bennem a felismerés, hogy az érzéketlen és kihívó csillagokkal kivert boltozatú mindenség tán nem is olyan lenyűgözőn pompás, amilyennek képzeltem eleve. Így hát, egy szép napon, belefáradva, hogy lábam egyre csak a földi vándorút tekervényes ösvényét tapodja, megelégelve, hogy - akár egy részeg - imbolyogva bolyongok az élet sötét katakombáiban, karikás, kiábrándult szememet lassan a horpadt égre emeltem, és behatoltam, én, a serdületlen! a menny titkaiba. Nem találván, amit kerestem, rémült szememet magasabbra, még magasabbra emeltem, míg meg nem pillantottam egy emberi ürülékből és aranyból alkotott trónszéket, azon terpeszkedett ostoba dölyffel, szennyes kórházi lepedőkből való palástba burkolózva az a lény, aki önmagát így nevezi: Teremtő! Egy halott ember rothadó törzsét tartotta a kezében, jól megnézte, megszagolta, majd a szájába tette; és ha már a szájában volt, gyanítható, mit csinált vele. [...] a Teremtő, lábának két első karmával, akár egy harapófogóval meg nem ragadott a nyakánál fogva egy újabb búvárkodót, a levegőbe emelte, ki a vöröses iszap, az ínycsiklandó mártás sűrűjéből. Ugyanazt csinálta vele, mint az előbbivel. Először a fejét falta föl, a lábát és a karját, végül a törzsét, semmi sem maradt a testből, mert elropogtatta a csontjait is. És örökléte minden óráját így múlatta el. Néha felkiáltott: »Én alkottalak titeket, jogom tehát, hogy azt csináljak veletek, amit akarok. Semmit sem vétettetek ellenem, nem tagadom. Ha sanyargatlak benneteket, csak a saját gyönyörűségemre teszem.« És folytatta kegyetlen étkezését, le-föl mozgatta alsó állkapcsát, mozgott az emberi agyvelővel összemocskolt szakálla is.”
(Lautréamont: Maldoror énekei)
