Helló.
Gyerekek itt ülök könnyes fel dagadt szemekkel. Most néztem végig a párommal a 'Két lépés távolság'-ot. Végig bőgtem az egészet, pláne a végét. Kicseszett tanulságos volt, annyira megérintett hogy a film, hogy után nem voltam hajlandó elengedni a barátom... Miért? Őszintén rettegtem, hogy eltűnik csak úgy a semmibe. Elmegy hirtelen egyik percről a másikra mint Will tette Stellával. Persze ez józan fejjel átgondolva nem történhet meg, de a film után olyan sok hatás alatt voltam, hogy ezt elhittem. Elhittem, hogy ha nem szorítom magamhoz egyszer csak eltűnik...
Eddig sok időt elpazaroltam a mellette töltött kevés, értékes időből(fölösleges hisztik, ducizások, telózás) de most valami 360° fordulatot vett bennem. Az egész film alatt a halálra gondoltam. Egy új életre, a következőre. Ha egyáltalán lesz. És sírtam mert nem akartam, hogy anya meghalljon ahogyan az idő telik, és nem akartam mással lenni egy másik életben csak vele, aki mellettem feküdt, akilecsókolta a könnyeim és aki átölelt. A film végén pedig rádöbbentem, hogy tényleg ki kellene használni azt a kevés időt amit együtt tölthetünk. Hisz a legtöbbször olyan távol vagyunk egymástól..
Szeretem őt. Igazán. Szerelmes vagyok, és ilyenkor érzem igazán. Néha veszekszünk mi is. De ilyenkor itt van, mindig tudja mikor mi kell, mert szeret és ismer.
Soha nem hagynám el a világ összes kincsére sem. Ő különleges és tökéletes számomra bárki bármit mond.. Szeretem.. És az életem adnám érte...
