Heyo~
Kis lélek kiöntés:)
Minden évben az van, hogy ahogy közeledik a nyár, annál inkább ez az elveszett romantikus hangulat kerít magába, amiből aztán ilyen depresszió szerű magány lesz... Már harmadik éve.
Nem tudom ki hogy van vele, de jó lenne már egy olyan nyár, amikor valaki egyszer hirtelen betoppan az életembe, elrabolja a szívem... Tudjátok, mint a filmekben. Így naplemente után félhomályban valami rozoga lépcsőn iszunk egy üveg bort vagy tudom is én... zenét hallgatunk.
Amikor nem a telefont bújjuk, hanem egymással beszélünk, esetleg biciklizünk az erdőben, amíg be nem sötétedik... Olyan nagy kérés lenne ez?
Én már nem akarok egyből házasságot meg semmi. Csak valakit had szeressek végre, mert a szervezetem elkezdte feléleszteni önmagát. Az a sok elnyomott érzés... Borzalmas.
Világ életemben a szerelem körül forgott az életem. Már oviban is. Nem volt olyan nap, hogy ne lettem volna csak egy kicsit szerelmes. 16 vagyok... Ha úgy nézzük akkor legyen az, hogy 10 éve folyamatosan szerelmes vagyok. Igaz nem ugyanabba de szeretek és 10 éve mindig csalódok, hogy a szívem rosszul választ. És nem, ez nem olyan rosszul választás, hogy pl a gengszter csávó tetszik és jajj anya tilt tőle. Ez más, ez az, hogy érzem hogy ő egy nagyon jó ember, és tudom róla, hogy tényleg aranyból van a szíve, de mégis lehetetlen.
Már igazán abban a korban vagyok, ahol be szokott toppanni az az első valaki. Hol van? Miért nincs még itt? Miért nem tudok senkit se szeretni. Miért nincs olyan ember, akit érdekelnék?
Igyekszem, baromira igyekszem, hogy ne riasszak el senkit azzal, hogy pl hülyeségeket beszélek össze vissza vagy próbálom elnyomni azt a bosszantóan tudálékos énem, hátha megtalál valaki akivel viszont tudjuk szeretni egymást, de nem jön...