XVIII
Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
Hisz a május méz-bimbaira vad
Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;
Az ég szeme néha gyújtva ragyog
S arany arca máskor túlfátyolos;
S mind válik a széptől a szép, ahogy
Rútítja rendre vagy vakon a rossz.
De a te örök nyarad nem fakul
S nem veszíti szépséged birtokát;
Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
Örök dalokban nőssz időkön át.
Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.
(Szabó Lőrinc fordítása; amúgy elképesztőek ezek a szonettek. Azt hittem, nem fogok olyat találni, amiben nem a szeretett alak megcsúnyulása és erkölcsi romlása jelenik meg. S milyen jó a magyar nemtelenség.)
