**ÚJRA FELÉLED A KÁOSZ**
Sok év után újra előveszem egy sötét, elfeledett történetem... egy pszichothrillert, amely Gotham legsötétebb utcáin játszódik. Egy férfiról, akinek mosolya nem a boldogságról szól, hanem a fájdalomról, őrületről, és valami sokkal mélyebbről…
A regény középpontjában **Metju Cornell** áll – egy fiú, aki Jokernek született, még ha nem is tudta. Egy anya, aki varrógéppel küzd a nyomor ellen, egy ikertestvér, akiről senki nem tud, és egy város, amely mindenkit felemészt, aki túl sokáig marad a sötétjében.
Ez nem a szokványos Joker-történet. Itt nincs Batman az elején. Csak egy fiú... és a világ, amit a romokból épít fel. Egy névjegy minden utcasarkon. Egy mosoly, amit nem lehet elfelejteni.
És egy nyomozó, akinek a bizalmát Joker lassan és biztosan felfalja…
**Készül a teljes újraírás**. Új mélységek, új vérvonalak, új árnyak...
Maradjatok velem, mert Gotham újra felébred:
**JOKER – **
A hideg szél hangosan süvített végig a kórház kopott falai között, miután sikerült megszabadulnom a láncaimtól. Még mindig abban az ocsmány kórházi kezeslábasban voltam, mikor a fürdőszobai tükör elé léptem. Kezemben a kedves pszichológusnő hosszú, ezüstösen fénylő ollója.
A tükörben tisztán kirajzolódott a jellegzetes sminkem: fehér alapfesték, amely tökéletesen kiemelte sötétkék szememet; halvány szemöldök; vörösre festett ajkak; és egy hozzám illő, zöldeskék paróka.
Aztán jött az első vágás.
Majd még egy.
És még egy!
Az olló pengéjével széles mosolyt kanyarítottam az arcomra.
A kifröccsenő vér csak egy újabb díszítés volt a művemen – nem vettem róla tudomást.
Az arcom véres, a tükör véres. A mosolyom széles.
A varrás? Még csak eszembe se jut.
Joker vagyok. És ma... kijutok innen.
Ekkor kinyílt az ajtó.
Egy nővér állt ott, és felsikoltott.
Én pedig nevettem – az a fajta nevetés volt ez, ami úgy vág végig a testen, akár egy penge.
