Résnyire nyílt az ajtó és a mögüle áradó játékos gyertyafényt szívmelengető hang kísérte.
- Gyere csak bogaram! Kész van az ebéd.
Széles mosollyal arcomon ugrottam be a szobába és szorosan átöleltem a tűzhely előtt serénykedő anyám derekát.
- Úgy szeretlek anyu! - töröltem könnyeimet az illatos köténybe.
- Én is szeretlek aranyom. - szólalt meg újra az angyali hang - menjünk gyorsan, már megterítettem.
- Képzeld anyukám! - karoltam át mindkét lábát - rosszat álmodtam! Azt álmodtam, hogy felnőtt vagyok - újra könnyek gyűltek a szemembe -, és te már nem vagy.
Szerettem volna elmondani mindent: a burjánzó kertet, az összedőlt tyúkólat, a bátyám büszke arcát, ahogy háborúba indul és az apám halk zokogását, mikor a fia haláláról szóló levelet olvassa. Szerettem volna szavakba önteni, hogy milyen rossz volt akkor és hogy milyen jó most. Egyvalami mégis nyugtalansággal töltötte el gyermeki szívemet.
- Hol van apu? - kérdeztem, miközben félénken körbetekintettem.
- Én is szeretlek aranyom. Menjünk, már megterítettem. - válaszolta újfent anyám, majd a mancsomat megragadva vonszolni kezdett az ebédlőbe nyíló ajtó felé.
- Anyu, mit csinálsz?! - kiáltottam - engedj el, ez fáj!
- Én is szeretlek aranyom. Menjünk, már megterítettem. - Futott végig a hátamon a mély halálhörgéshez hasonló hang.
Kitéptem magamat a kegyetlen szorításból és a hátsó ajtó felé rohantam.
Egy barlangban találtam magam, orromat a halál bűze csapta meg. Körülöttem csontsovány testek ültek, egészen megtöltötték a szűk üreget. Tátott szájjal meresztették feketén könnyező, üres szemüregeiket mind ugyanabba az irányba.
- Gyere! - szólt egy hang a sötétségből.
Futásnak eredtem.
- Gyere! - csengett a fülemben szinte elviselhetetlen erővel - Gyere!