Emberek.
Ez ki kell írnom.
Tizenöt vagyok, az én koromban általában a lányok azzal akarnak imponálni a srácoknak, hogy olyan dolgok iránt kezdenek el érdeklődni, amit ők szeretnek. Nem mondom, hogy mindenki így van ezzel. Ott vannak, akik alapból szeretik a focit és akik nem igazán érdeklődnek érte, még csupán a fiúk miatt sem. Én az utóbbiba tartozom. Nem volt senki, aki megértethette volna velem az egészet, így nem is szerettem. A sport nem az én műfajom. Külföldi meccseket nem szerettem nézni, az országon belüliekkel pedig meg sem próbálkoztam már. De most, úgymond egy átalakuláson vettem részt. Az, hogy a csapatunk kijutott az Európa Bajnokságra, velük együtt pedig Magyarország is, hatalmas örömöt hozott. Emlékszem, mennyire izgatottan ültem a televíziónk előtt és vártam az eredményt, hogy: na most akkor mi van, visíthatok már?
Én, aki egy cseppet sem értettem a focihoz.
Minden meccset hűségesen végignéztem, nevettem, sírtam, büszkélkedtem. Ahogyan ma is ott ültem. És megmondom őszintén, képtelen vagyok aludni. Nem tudom, hogy mert kissé csalódott vagyok, mert ( egyenlőre ) vége, vagy mert olyan büszkeség tölti be a szívem, hogy csak arra tudok gondolni, mennyire jó volt ez az egész.
Soha sem voltam ura az ilyen szónoklósdinak, szóval összefoglalva csak meg szeretném köszönni a srácoknak ezt a sok örömöt és hogy miattuk megszerettem ezt a sportot. Szeretnék nekik sok sikert kívánni továbbra is. Szóval ne szomorkodjatok srácok, az a bizonyos kiskapu még csak most tárult ki előttetek, előttünk és az egész nemzet előtt!
Teljes szívemből gratulálok! #HUN
