Amikor megtudtam, hogy Sera megjelenik, már akkor arra gondoltam, hogy nem fogom előletek elhallgatni a könyvkiadás hullámvölgyeit sem.
Annyi ábránd után, az első reakció egy ilyen hírre nyilván az öröm, és a könnyek, viszont arról már kevesebb beszámoló jött velem szembe, hogy amint megkezdődik a szerkesztés (az első kiadott könyv élményéről beszélek, mert nyilván az az első mélyvíz), az nem csak a kemény munkát jelenti majd, hanem harcokat is önmagammal.
"Hogy nem tűntek fel azok a hibák? Ott virít a logikai bukfenc. A karakterem itt tényleg egy idióta. Én is az vagyok. Ez itt sok. Kevés. Nincs kifejtve. Nem jön át. Úristen és atyavilág! :D"
Egy maximalista embernek (megspékelve túlgondolással), mint amilyen én is vagyok, ez sokszor okozott fejfájást, noha remek tanácsokat, és útmutatást kaptam a történet vezetésével kapcsolatban.
Az egész mondandóm lényegét önmagunkra szeretném vezetni.
Első könyves íróként (még mindig nem tudok azonosulni ezzel a szóval :'D) az ember hajlamos arra gondolni, hogy az a nyert "ügy", amikor rábólintanak a kéziratra, és oroszlánrészben ez valóban így van. Fizikailag is megvalósul egy álom, de van a történetnek egy másik összetevője is.
Te. A hited, mert jönni fognak az élet újabb próbái, hogy mennyire is vagy ebben biztos.
Itt tartok most én. Az utóbbi napokban iszonyú sok félelem zúdult rám, és borzasztóan feszült vagyok, mert nem akarok csalódást okozni. Szétszórt lettem, és figyelmetlen, a nehezen összerakott önbizalmam meg néha a béka segge alatta van :D
Viszont el kell fogadnom a tényt, hogy valakinek sajnos nem fog tetszeni az, amit írtam. És ez így van rendjén.
A hibákból tanulunk, a lentekből haladunk felfelé. Egy hétig nem mertem kinyitni a könyvet, pedig pontosan tudtam, mi állt benne. Aztán amikor mégis megtettem, boldog voltam, és büszke. Még inkább összeállt a kép, hogy miképp fogom mindezt lezárni.
A félelem normális. Az nem az, ha hagyod, hogy legyőzzön, és eltántorítson valamitől, ami fontos neked! <3