"– De, Kat. Muszáj. Mindketten kibuktunk, ki kell beszéljük. Nem csináljuk megint azt, mint az első randink után. Akaratlanul is nagyot nyelek. Igaza van, de úgy is felfogtam volna, ha nem veti megint a szememre, hogy ott és abban a pillanatban mekkorát hibáztam. – Szóval az előbb arra próbáltam utalni, hogy azzal, hogy mindig mosolyogsz, hagyod, hogy elnyomjanak. Nem csak a szüleid, hanem mindenki magad körül. Mosoly mögé rejted a véleményedet, az igazi énedet ahelyett, hogy azzal együtt tálalnád.
– Az igazi énem nem akar mindig jó lenni – rázom a fejem. – Az igazi énem már régen ordított volna az ebédlőasztalnál. Az igazi énem veled együtt, kézen fogva jött volna el otthonról. De az ember igazi énje bűnös – nyeltem nagyot, a kezem megremegett még a szoros fogásában is. – Én pedig nem kéne az legyek.
– Gyűlölöm a vallásfelfogásod – sóhajtott nagyot. Elengedte a kezem és elfeküdt a semmilyen színű, tapintásra poros padlószőnyegen. Ahogy megveregette, hogy feküdjek mellé, fel is szállt egy felhő, ami a sötétet csak még homályosabbá tette. Én mégis csak az ő apró mozdulatával törődtam, ahelyett, hogy belegondoltam volna bármibe. Abba, mit is mondott pontosan. Abba, hogy koszos leszek, ha követem őt. Vagy abba, mi fog történni ezek után.
– Nem is a sajátom. Csak nem láttam még mást, így csak ezt tudom igaznak hinni – tűrtem a karom a fejem és a hajam alkotta párna alá, úgy fordultam felé. – De most, hogy látok egy darabot a tiédből, bár nehéz még felfogjam és elfogadjam, de jobban tetszik.
– Most rólam vagy a csillagokról beszélsz?
– Mindkettőről, hiszen a hited a részed. Melletted pedig minden egyszerűbb.
Yanis arcára végre visszaköltözött az a széles és őszinte mosoly, amivel a szívembe lopta magát. Ez, és ahogy rám néz a nagy, szinte a szoba sötétjével megegyező szembogaraival… Végre olyan érzés, mint amilyennek képzeltem. Mint amiért ácsingóztam a szerelmes könyvek lapjait forgatva.
– Csak nem hagyom, hogy túlbonyolítsd."
