Csak egy szokványos táj,
S csupán egy átlagos lány.
Nincsen itt semmi látomás,
Nem terem erre a változás.
A kis teknős lohol az életéért,
A tojás biztonsága után a tengeréért.
Ahol vagy túl él vagy elveszik,
De mindig a legjobbra törekszik.
Ő is így van ezzel az elefántcsont toronyba',
Ahová elzárkózott tán választott magányba.
Hiszen kiben bizon, ha már önmagában se mer.
S mi lesz, ha még a tükör is hazugsággal felel?
Barátok jönnek, ismerősök mennek.
Míg ő ott marad, az idegenek gyűlnek.
Kimondhatatlan érzések kusza vihara,
Ő neki nincs már valódi támasza ?
S ahogy ezen mereng, az ablakon kitekint.
Látja, amint a nap újra az éjjen felül emelkedik.
Tekintete követi a lágyan szárnyaló szelet,
Meg az általa reptetett színpompás faleveleket.
Nézi, amint a táj ismételten újraébred.
S számos dolog először létre éled.
Ahogy ő maga is teszi minden esetben,
Keresi a szépet a szürke hétköznapok rejtekében.
Hidd el megleli ő, amiért maradni kell.
Amiért reggel még mindig felkell.
Azokat kik a viharokban is mellette állnak.
Mindegy milyen magasak is a sötét árnyak.
S, hogy ki is ő?
Talán én, talán ő.
