Megvan az az érzés, amikor már megszoktad, hogy szigorúbb szabályok között élsz, de egyszer csak felvillan valami, ami végre kicsit több szabadságot adna, és pont akkor veszik el?
Nálam ez a honvédelmi tábor volt. Egy olyan dolog, amit nem csak „programként” láttam, hanem egy esélyként arra, hogy kicsit kiszakadjak a megszokott keretekből, csináljak valamit a saját döntésemből, és átéljek valamit, ami fontos nekem. (már 2szer voltam katonai táborban, és gondolkozom a katonai pályán). Már beleéltem magam, elképzeltem, hogy ott leszek és talán azt is, hogy milyen érzés lesz végre menni harmadjára is.
Aztán jött az, hogy „nem”. Nem azért, mert rossz tanuló vagyok, nem azért, mert ne lennék megbízható, hanem mert messze van, és túl kockázatosnak érzik. És ilyenkor az emberben az a csalódás van, hogy nem mehet.
Ez különösen nehéz, ha amúgy is szigorú szabályok között élsz, és sokszor a „nem” az alapválasz. Mert akkor egy ilyen ritka „talán” sokkal nagyobbnak tűnik, mint másoknál, és amikor azt is elveszik, az olyan, mintha visszalöknének oda, ahol mindig is voltál.
És közben ott van bennem az is, hogy én nem a felelőtlenség felé mennék. Nem az a kérdés, hogy „elengednek-e veszélyes dolgokra”, hanem az, hogy megbíznak-e bennem. Nyilván nem.
