dia_vologyi
Kedves @viv-le-chaos! Olyan hosszú kommentet sikerült írnom az Egyébként, Boglárka utolsó fejezete alá, hogy a Wattpad nem engedett legörgetni a küldés gombig, így inkább ide szúrom be, Elnézést, a feltűnösködőnek tűnő gesztusért, igazából paraktikai oka van. Most, végigolvasva az Egyébként, Boglárkát és befejezve a Boglárka elmélkedéseit, ahogyan a történettel kapcsolatos gondolataimat fogalmaztam magamban, fejbekólintott, hogy hát miért nem írom ide le, ha egyszer wattpados olvasóként ez és a vote-olás a legtöbb, amit az itt alkotók támogatásáért tehetek? Szóval, bár már rég befejeződött, leírom, hogy először is köszönöm, hogy olvashattam ezt a remekül megírt történetet. Több okból is nagyon sokat jelentett nekem — az egyik személyes ok, és ami külön iróniája a dolognak —, hogy hajszálra ugyanaz történt velem és a barátommal, mint Trish-sel és Gilberttel, amikor együtt jelentkeztek ugyanarra az egyetemre. Keserédes, de mindenképp jó érzés volt, viszontlátni két másik ember életében a saját helyzetem, és közvetve rengeteget segített feldolgozni és a földről szemlélni ennek a saját életemben beteljesedett következményeit. De az, hogy milyen hihetetlen módon együtt tudtam érezni Patricijával, nem ennek köszönhető — ugyanis az Egyébként, Boglárkát azelőtt fejeztem be, mielőtt átéltem a könyvben is leírtakat —, hanem annak, hogy milyen csodálatosan különlegesen, érzékenyen és pontosan ábrázoltad a szereplők jellemét.
dia_vologyi
Megdöbbentően, a reveláció erejével hatott rám az a pontosság, amivel Trish szemszögén keresztül elemzel, mutatsz be emberi helyzeteket, az a fajta könyvön átvilágló érzékenység, amivel mintha bárkivel képes lennél együttérezni és ezáltal az olvasókat is könnyedén bevonni a szereplők életébe, empátiára bírni azzal kapcsolban. Erre az írói hangra is értem, amikor azt mondtam, megértve éreztem magam a könyvet olvasva.
Gilberttel, talán azért mert az ő szemszögét kevesebbszer olvashattuk, - én néha akkor sem annyira - bár mindig érthető, hús-vér és valóságos volt, kevésbé tudtam azonosulni, de lehet, hogy azért, mert én nem vagyok autista - (a barátom is az :)).
Egy szó mint száz - remélem nem haragszol, hogy ilyen bő lére eresztettem a mondandóm - szerettem volna gratulálni ehhez a történethez és megköszönni az élményt, amit adott nekem. Ritkán szólít meg, nyűgöz le egy történet annyira, hogy le akarjam írni, sőt meg akarjam osztani a gondolataimat róla, de ez mindenképpen olyan volt, és mivel itt a kritika/komment, olyan mint a zenészeknek a taps, és nem utolsó sorban ingyen is van, a legkevesebb volt, hogy leírom és elküldöm.
Remélem, hogy a jövőben olvashatok még tőled, és kívánom, hogy sok örömödet leld az írásaidban - én mindenképpen azt találtam bennük.
dia_vologyi
Igazi aranybánya volt számomra kulturális és popkulturális utalások terén, rengeteg inspirációt és fogódzkodót kaptam ezen a téren is, amellett, hogy hihetetlenül színessé és retegeltté tette a regényt a benne megjelenő változatos intertextualitás. Önmagában az, hogy milyen intelligensen és soha-nem-öncélúan épülnek be ezek a könyvbe, lenyűgöző.
Ami azonban abszolút elsöprően hatott rám és elérte, hogy egyáltalán ne zavarjon és ne éreztesse velem a kívülállóságomat - ugyanis sem építészethez, sem informatikához, sem zenéhez semmi közöm - és rekordidő alatt végigolvastatta velem a könyve(ke)t, az az általad megszólaltatott karakterek gondolatainak komplexitása, érzéseik sokszínűsége és az az átélhető, személyes és mégis természetes nyelvezet, fogalmazás, ahogyan ezt átadod. Trish önelemző, szorongó, hiperérzékeny, reflektív és túlgondolásra hajlamos jelleme amúgyis közel áll hozzám; azáltal, hogy ennyire könnyű volt megértenem őt, én is megértve éreztem magam, és azt hiszem ez az egyik legértékesebb dolog, amit egy könyv az olvasójának adhat, illetve az egyik legfontosabb fémjelzője annak, hogy az írója tehetséges. Ugyanez azonban igaz az összes többi felvonultatott karakterre is: mindegyikük hihető, jellemük és motivációik valóságosak, nem csak a történet, de az olvasó is gazdagodik a megismerésükkel. Ez igaz az egész könyvre is.
dia_vologyi
Azt hiszem ezt az is bizonyítja, hogy ha a tudatom fel is fogja, hogy ez fikció, az én agyamba már teljesen beleégett, hogy valahol a világon, Bostonban vagy akárhová is került mostanra, él, gondolkodik egy Patricija Baltish nevű lány/nő, aki mostanra lehet, hogy a következő általam használt informatikai eszköz fejlesztésén vagy egy általam még nem látogatott város tervezésén dolgozik, akinek a Gilbert nevű barátja jazzt játszik és néha meg-meg látogatják egymást Leyton Landon családjával, aki reményeim szerint még mindig él és kitartóan harcol a fenntarthatóbb építészet mellett.
