„...elképzeltem, hogy jön egy sereg, amely berobbantja a kapukat, és az emberek rohannak kifelé az épületekből, mintha nem lenne holnap, és elképzeltem, hogy én is rohanok, hogy Taehyung a karjaimban, és nevetek, és ő is, és sírok, ahogy ő is, de ezek most örömkönnyek, és egy pillanatra elhittem, hogy talán nem is beteg, csak nem akart beletörődni a szánalmas sorsába, ahogy én sem.”
[egy kis bizonyíték arra, hogy a történeteim folytatásának ígérete nem légbőlkapott, csak csiga tempóban haladok. ily❤️]