Mikor átmentem Christine így fogadott:
-Már elvitték... Kár, hogy nem láthattad az arcát...kisimult volt és nyugodt...
December 25., akkor temettük el Őt. Nem voltunk sokan. Mindenki sírt... és nem tudom miért én is sírni szerettem volna, de mégsem könnyeztem...
Mielőtt eltemettük Christine mondta, hogy nézzem meg az arcát, de már nem volt olyan... Egyáltalán nem volt kisimult és békés, ismét az a szenvedő és fáradt arc... Christine elsírta magát :
-Miért lett ismét ilyen?
A temetésen a pap elmesélte rövid, még el nem kezdődött életét és felfogását a halállal kapcsolatban... Tudta, hogy nincs sok ideje hátra és ezt elfogadta, de előttünk mégis reménykedett...
Az utolsó útja megtanított arra, hogy ne féljek a haláltól, mert úgyis akkor fog eljönni mikor el kell jönnie... Azóta nem nagyon gondolkodom mikor is halok meg, mert tudom úgyis más dönt róla... Bárhogy is legyen folytatnom kell utamat, mert ő is így akarná...
Hát így éltem meg a számomra egyik legfontosabb ember elvesztését. És amit tanítottál sosem feledem: egyszer mindenki meg fog halni, mert ez a világ rendje, de érdemes harcolni az életért.
Mindenesetre sosem fogom elfelejteni, és nagyon hálás vagyok neki...
Köszönöm a leckét, Roy.
Mikor hazamentünk Christine átnyújtott egy borítékot. Az volt ráírva, hogy : Levinak! Kinyitottam, egy félbehajtott papír volt benne, kivettem és elolvastam, ez állt rajta:
"Ha keresnél, az emlékeink között megtalálsz."
Roy
Teltek, múltak a hetek és az egész világ kezdett egyre üresebbé válni. Minden, és mindenki olyan monotonná, kedvtelenné tűnt körülöttem. Általában otthon voltam, takarítgattam meg amit lehetett olvastam, minden egyre egyhangúbbá vált...
Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy mindenki kiabál és ujjong. Felálltam a fotelemből majd mentem, hogy becsukjam az ablakot és folytathassam kényelmes és megszokott életemet, meg persze a könyvet amit éppen olvastam. Mikor megláttam, hogy mindenki a felfelé vezető eddig lezárt lépcsőnél furakodik, majd hallottam ahogy ezt kiabálják:
Kinyitják a kapukat! Gyertek! Újra szabadok lehetünk! Végre láthatom az eget!
Mások pedig ezt:
Végre, hála Istennek! Megkegyelmezett nekünk!
Amint ezeket meghallottam hátrahagyva mindent rohanni kezdtem a kapu felé, és közben láttam, hogy ingyen virágokat, bort osztogatnak. Mindenki nagyon örült. Odaértem a kapukhoz és próbáltam minnél közelebb férkőzni, közben szemeimmel kerestem Izayaékat, de nem láttam őket, pedig biztos itt vannak. Már nagyon régi álmunk, hogy fent élhessünk. Hirtelen valaki megfogta a vállamat.
-Csakhogy megvagy! Már azt hittük ki se jössz a könyvek mellől.- szólt Jeje.
-Dehogynem. Sose hagynám ki! - válaszoltam teljesen a vágytól feltüzelve.
-Na, ez a beszéd! - válaszolt Jeje egy nagy vigyorral az arcán.
-Bárcsak Roy is láthatná, ahogy valóra válik az álmunk...
-Jaj, Levi! Hisz ő is biztos látja... - mondta Izaya, kinek szemében magabiztosság tündökölt.
Mindkettejüket magamhoz húztam és egy nagy ölelés kerekedett ki, nem tartott sokáig mert a kapu megmozdult. Mindenki izgatottan figyelte a történéseket.
A kapuk kinyíltak és mindenki özönlött felfelé egy jobb élet reményében.
Végre ránk került a sor...
A kapun túl egy hosszú lépcsőn kellett felmenni, egyre jobban éreztem a friss levegő illatát és a nap erejét. Kiértünk.
Lélegzetelállító volt, ahogy a nap fénye mindent bejárt, a szinte lebilincselő kék ég s a rajta szálló madarak, a sok szépruhás, nevető ember... Minden olyan mesebelinek tűnt.
Úgy éreztük az álmunkhoz vezető út elkezdődött. Onnantól kezdve minden este együtt néztük az eget és a rajta pihenő csillagokat... és a csillagok között Royt.
Sziasztok! ☺️
Tudom, ez a rész egy kicsit rövidebb lett, mint az eddigiek, de remélem azért tetszeni fog.
Köszönöm, ha eddig követted a sztorim. 💕
Jó olvasást kívánok!
És ismét Kellemes Ünnepeket mindenkinek! 😁🎉
