I remember your Freckles

4.

Kezemben ott remeg a gép, apró tintacsepp esett a padlóra. Hyung fedetlen testének látványa mindig lenyűgöz. Kidolgozott izomzata fel sem tűnik általában egy számmal nagyobb ruhái alatt, így mindig elkap a kislányos zavar, akárhányszor is pillantom meg őt. Egész arcom a piros zavartságtól ég, hiába próbálom álcázni, tudom átlátszó vagyok. Hisz ott virít az a tipikus jó pasi mosoly azon az önelégetült fején miközben a kényelmes bőrszékben ülve rám vár.

- Örülök neki, hogy ennyire tetszik amit látsz, de lassan munkához is láthatnál.- teszi csípőre mindkét kezét Chan, türelmetlenül fészkelődik, mintha oly régóta kellene ott vesztegetnie az idejét. Pedig csak fél óra telt el a megérkezése óta, vagyis csak harminc perc a nézésével töltve. Az még nem annyira sok, vagy igen? Sóhajtva húzom fel a pulóverem ujját, amikor sikerült elválasztanom tekintetem izmos mellkasáról, majd egy laza mozdulattal felkötöm a szemem elé lógó tincseimet. Rég volt már mikor utoljára levágtam belőle akár egy centit is.
- Ha látsz egyáltalán valamit a hajadtól.- kuncog halkan, én pedig halovány mosoly kíséretében bekapcsolom a tetoválógépet.

Az ajtó nyitodása előtt tudtam, hogy megérkeztek a gyakornokaim. Nevetésük keresztül hasított a szalon csendes idilljén, szerencséjükre nem vagyok egy könnyen ijedős típus, mert ha mégis így lenne Hyung legújabb tetkója bánná a tettüket. Jisung mézszőke kobakja bukkan elő a bejárat irányából, szorosan a nyomában Minho-hyung, kinek kezében ott vannak a dolgok amikért elküldtem őket a közeli a kisboltba.

- Azért segítettél volna a cipekedésben, te lusta. Nem halnál bele egy kis munkába.- pillantok rá a fiatalabb üres karjaira, aki csak mosolyogva vakarássza a halántékát.

- Nem fogadta el a hozzájárulásom a csomagok cipelésében, én tehetek róla?- mentegeti magát a szöszi, közben a tárcám is vissza kerül hozzám. Minho csak vállrángatva dünnyög valami olyasmit az orra alatt, hogy "úgyse mennék sokra azzal a nagy támogatásoddal". Erre a kijelentése persze Jisung felkapja a vizet, aminek a vége egy nevetséges veszekedés lett. A nap végén, takarítás alatt is, ezen idegeskedett, egészen addig rágódott, míg könnyeivel küszködve kérte, ne rúgjam ki, mert ő szeret itt lenni.

- Ne butáskodj, senki sem fog elküldeni téged. Ügyes vagy és a jövőben büszke leszek arra, hogy az én szárnyaim alatt bontakozhattál ki.- pacskoltam meg a fejét, mire hangos sírásban tört ki, s egyenest az ölelésembe vetette magát.

Halkan kattogott az öngyújtó, tüzet azonban nem adott. Istentelen szikrázott, erősen pattogott, mégsem világította meg a sötétet a kis lángocska. Hangosan szitkozódva köptem ki a számból a meg nem gyulladt cigarettát. Rég volt, mikor utoljára felnyitottam a féltve örzött dobozt, melyben katonás rendben állnak a füstölgő koporsó szögek.
Forgattam a kezemben a kis tűzcsináló eszközt, kerestem a hibáját, a probléma forrását, de nem leltem. Bezzeg, ha én lennék az a gyújtó, tudom hol kellene kezdenem a kutakodást.

- Biztos kifogyott.- gondolkodom el ezen az egyszerű lehetőségen, és már nem foglalkoztatott tovább a dolog. Mélyen a zsebembe sülyesztettem a tenyérbe illő tárgyat, majd folytattam félbehagyott rajzok bámulását. Lapok ezrei hevertek szanaszét a szoba minden pontján, egymást kiegészítve. Együtt valami teljesen mást alkottak, ahogy a különböző minták és szempárok egy új egészt hoztak létre. Csak néztem őket, tétlenül, csodálva a padlón rám várakozó több részletből álló műre. Sóhajtva dőltem hátra a szőnyegen, alattam gyűrődött a papír, felettem az óra éjfélt ütött. Szokatlan, régen érzett vágyódás kapott el, alkotni akarok. Fejemet felemelve lesek a körülöttem elterülő alkotásokra, talán tudok velük mit kezdeni.

Serceg a szénceruza, valahova megint eltűnt a radír, én pedig egyre több beleéléssel kötöm össze a vonalakat, egyre hevesebben keresem az egymáshoz illő darabokat. Ahogy lassan eggyé vált a sok kicsi, ürességet éreztem benne. Valami hiányzik belőle, valami hiányzik belőlem.

Remegő tekintettel fordulok az íróasztal felé, pontosabban a harmadik fiók felé. Nehéz port ül a fogantyúján. Utoljára Hyung érintette meg a bútor azon részét. Régi darab volt, valamikor még apám használta tinédzser korában. Mindenhol karcolások fedik, aktuális volt barátnők nevei, mellette apró rajzok, és ez persze már mind a múlté. Ahogy az asztal tulajdosa is.
Közelebb kúsztam az emlékeim örzőjéhez, nem tudtam lábra állni, úgy éreztem, ha talpra erőltetem magam kicsúszik alólam a talaj. Előre nyúltam a legfelső tárolóhoz, akadozva engedett a rá fejtett erőmnek. Félve pillantottam bele, ki tudja a múlt Changbinja mit hagyott ott a jelenlegi énemnek. Bent rekedt a levegő a tüdőmben, mikor szemem elé kerül egy fényképalbum. Basszus, ez keményebb lesz, mint gondoltam.

Az első randin készült, elmosódott kép.

Az első ottalvós "buli" csak kettőnknek.

Az első csókunk a parkban.

Az összes közös elsőnk itt porosodik.

- Mégis mikor kerültek ide, ezek a képek?- hangom elhagyott már akkor mikor kihúztam a fiókot, s bepillantást nyertem elrejtett múltamra. Könnyeim lassan útnak indulnak arcomon, azonban nem veszem figyelembe őket. Tudják, hogy itt a búcsú ideje.
Óvatosan lapozgatok oldalról oldalra, mindent kétszer megnézve. Elgondolkodtam az utolsó fotó láttán. Mikor is találkoztunk először?

" Kinyújtotta felém a kezét. Melegnek tűntek azok a rövid ujjak, melyek az ismeretlen fiúhoz tartoztak. Gyanakodva mértem végig ismételten a szőke hajkoronával rendelkezőt; fekete bakancsa mélyen belesüllyedt a hókupacba melynek tetején állt, farmerjának szára átázott az órák óta hulló fehér pettyek miatt, pufi kabátjának sárga színe furcsán jól illett hozzá. Olyan volt, mint egy, a tél közepén nyílásnak induló napfényvirág.

- Csak fel akarom melegíteni a kezed. Hideg van és látom, hogy kicsípte a szél, szóval ne is próbálj visszautasítani.- mondta felvonogatott szemöldökökkel, mire majdnem elnevettem magam. Kacérsága, s felettébb jókedve ragadósnak bizonyult, egy picit fellobbantotta szívem haldokló lángjait.

- Még csak a nevedet sem tudom. Idegenek pedig nem szokták egymás kezét fogni.- bújtattam el a zsebem mélyére átfagyott ujjaimat. Mosolya még szélesebb lett mondatom hallatán.

- Felix, legyen ennyi elég."

Tétován nyúlok a következő fiókhoz, ez már könnyebben adja át magát nekem. Borítékok, bennük levelek, mind nekem címezve. Az összes a kórházból lett postázva.
Pár soros elmélkedések, tervek a kijövetele után; leírt mindent, hogy mennyire hiányzok neki, teljes szívéből szeret.

" Remélem hamarosan újra láthatlak, nélküled olyan hideg az egész világ."

Utolsó üzenetének szavai mély visszhangot vernek bennem. Egyedül volt, oly sokáig, oly magányosan. S mire az életébe kerültem a sors elvette tőle a boldogság ígéretét.

A külvilág zajai halkan szöknek be búskomor, kavargó gondolataim közé. Kutyaugatás hangja üti meg a fülem, mindig is akartunk egyet; dudaszó, s a hozzá tartozó fénycsóvák, mi is ilyen egyértelműen voltunk egymáshoz rendelve a kihalt éjszakákon.

Megtörtük a másik sötétségét pusztán a létezésünkkel.

Eső koppan a házak tetején, kopogás hallatszik az ajtó felől. Feltápászkodok a földről, hirtelen mozdulatokkal törölgetve lelkem újabb összeroppanásának jeleit. A vendégemnek azonban nem voltam elég gyors, sietős léptek zaja töri meg néma mozzanataimat. Csak állok a szoba közepén, arcomon még ott csillognak a sós cseppek, mikor kinyílik a barna falap, és Chan-hyung szomorú tekintetével találom szembe magam.

- Menj el kérlek.- suttogtam, féltem hogy megtörik a hangom, ha hangosabban beszélek.

- Nem tudom tovább nézni, ahogy tönkre teszed magad!- kiáltott rám ijedten, ölelése pedig egyszer csak körülöttem volt, s erősebben szorított mint még soha eddig. Nehezen kaptam levegőt, könnyeim megállás nélkül ömlöttek, mint a kinti eső. Ő pedig csendben szedte össze elfáradt lényem darabkáit.

Vajon mikor fog újra sütni a Nap?