I remember your Freckles

1.

Halkan dorombolt a gép az ujjaim között, ahogy színes pacákat festettem egy fiatal lány vékony karjának bőrére. Fájdalmas fintorral nézte miként egy másik színű festékbe mártom a tűt, s ismét a félig elkészült tetoválásához közelítek az eszközzel. Vele szemben halkan nevetgéltek a barátnői arckifejezését látva, telefonjaikkal megörökítve a perceknek tűnő időt, amit a tetoválásra fordítottam. Számat egy apró, szinte észrevehetetlen sóhaj hagyja el szerencsétlen lányra gondolva a kezeim alatt. Fogadásból tetkót csinálni soha sem volt vicces, erre én is csak túl későn jöttem rá. 

- Érdekes az a tetkó a bal csuklódon. Valami nonfiguratív izé?- kérdezte az egyik telefonja mögé elbújt leányzó, ezzel kizökkentve engem a vonalvezetésből. Kezem egy pillanatra elgyengült és az eddig egyenes szakasz vett egy piciny kanyart, de szerencsére nem olyan feltűnő a hiba. Letettem a tetoválótűt, a gumikesztyűt levéve magamról a mellettem lévő szemetesbe dobtam. Nem foglalkozva azzal a három pár kíváncsian csillogó tekintettel, amivel a lányok megjutalmaztak, letakarítottam a friss művem, befóliáztam, majd kilépve a székek közül elvettem a most már hideg kávém az asztalról.

- A fóliát három napig rajta kell hagynod, víz lehetőleg ne érje, viszont a leszedését langyos vízzel tudod egy picit segíteni. Aztán ne felejtsd el rendesen ápolni, mert nagyon csúnya és fájdalmas lesz, ha kiszárad és felrepedezik.- daráltam el két korty fekete nedű közt a szükséges információkat, mire döbbent, de bólogató fejeket kaptam válaszul. Számomra kínos csend telepedett a társaságunkra, tudom mit akarnak, mégsem akarok visszagondolni a csuklómon lévő, egyszerű tetoválás miértjére. Még mindig túl mély a seb ahhoz, hogy száraz szemmel mesélni tudjak róla, pedig már itt lenne az ideje.
Mintha meghallotta volna néma szenvedésem nagy hangzavarral megjelent Chan-hyung mellette a két gyakornokommal Jisunggal és Minho-hyunggal. Nevetésük elhalkult a vendégek láttán, zavartan pillantgattak hol rám, hol a lányokra.

- Fogadástetkó.- ennyit nyögtem ki válaszul, nekik pedig több sem kellett beszélgetésbe elegyedtek a pironkodó tinikkel. Mondjuk ki nem pirulna el, ha három igen helyes fiatal férfiú kacérkodva közeledne felé? Nem figyeltem oda rájuk, hamar felhörpintettem a maradék koffein adagom, majd az íróasztalon váró papírmunkába fogtam, hisz nem csinálja meg saját magát. Ahogy teltek a zsibogással töltött percek, néha megütötte a fülem egy-egy foszlány a beszélgetésükből, viszont annyira nem sikerült lekötnie, hogy én is részese akarjak lenni a tracspartinak.

"Nem mindig ilyen morcos ám, például mikor részeg..."

"Képzeljétek el reggelente..."

"A csuklóján?"

"Jah..." apró szünet "az csak egy iksz egyik fele."

Hirtelen csend lett, mire felkaptam a fejem. Érezhették növekvő feszültségem, mert a lánykák erőltetett nevetéssel készülődni kezdtek arra hivatkozva, hogy van még egy kis dolguk, amit el kell intézniük. Tipikus lelépős szöveg.
Chanie-hyung bocsánat kérően a két fiúra nézett, aztán hozzám lépett, kezét a vállamra téve.

- Ne haragudj, nem akartam rosszat vele. Kicsit meggondolatlan voltam.- mindig így  kezdi aztán jön a "Binnie, mi lenne ha azért, hogy jobb kedved legyen tetoválnánk egy kicsit?". Én erre a mondatára megfordulok, beleegyezően sóhajtok (mintha elfelejtettem volna mindent) a végére valamelyik firkám Hyung szabad bőrfelületére varrom, ő pedig ezzel lezártnak tekinti az ügyet. Soha nem változik a végkimenetel.

- Tudom is hogyan lehetne jobb kedvre deríteni téged.- szólalt meg, hangjából tudtam már, hogy vigyorog. Mosolyogva ült bele a fekete, bőrhatású székbe, ahol az előbb még a friss tetkós lány ült. Megpacskolta maga mellett az én helyemet, s addig nyikorogtatta míg meg nem mozdultam addigi kényelmes fotelemből.
- Egy pillanat és kitalálok valamit, ami illik hozzád.- intéztem a szavaimat Chanhoz, közben pedig a tárcámat elővéve Jisung felé fordultam, aki nagyon elmélyülten beszélt valamiről Minhoval.

- Hoznál nekem egy kávét?- nyújtottam felé a pénztárcámat, amit ő lassan elvett tőlem. Felkapta a pulóverét a karfáról, s Minho-hyunggal a nyomában eltűntek. Felkaptam egy lapot a kupac tetejéről egy grafit társaságában. Gondolataimban elmerülve vázlatos rajz került az üres papírra, amit meg is mutattam barátomnak, kinek arcán egy hamis mosoly ült. "Tök klassz." mondta nekem a hüvelykujját felmutatva. 

- Miért hazudsz Hyung? Ha nem tetszik mond meg!- akadtam ki egy kicsit, mire meghökkent egy pillanatra. A tarkóját vakarva kerülte a tekintetem, ami még inkább azt az érzést keltette bennem, hogy van valami és nem mondja el.
- Mi a baj?- kérdeztem egy nagy sóhaj után, helyet foglalva a régi székemen, melyen itt-ott már kilátszott a bőr alól a szivacs.

- Igazából egy konkrét ötletem van a mostani tetkóra.- kezd el a zsebeiben kutakodni, majd egy megtépázott, elsárgult apró lapot húzott elő. Érdeklődve néztem, hiszen Chan egy nagyon "randomember" volt, ahogy ő nevezte magát. Soha nem tervezett előre semmit, szinte mindent az utolsó pillanatban csinált meg, s soha nem tudta betartani a határidőket sem. Így nagyon meglepődtem a papiros láttán, azonban érdeklődve nyúltam a keze felé, hogy elvegyem tőle az ötletét. Szétszedtem a négy részbe hajtogatott művet és egy pillanatra (vagy akár kettőre) megállt az idő. Bizonytalan vonalak, halovány, pasztell színek, egy csokor pipacs apró szeplőkkel. Felismertem a sarokban található aláírást, hiszen az Övé volt. Remegni kezdett az ujjaim között a rajz, s vele együtt a világ is. 

"- Ne csináld már, hisz ez eszméletlen szép lett. Ez még az én rajzaimnál is szebb.- pacskoltam meg a naplemente színeibe öltözött tincseit, dicséretem miatt megmutatta nekem édes mosolyát, arcát ellepte a rózsaként nyíló pír, amit apró mancsával próbált meg eltakarni. 

- Ne mondj ilyeneket Hyung, mert zavarba hozol, és tudod te is, meg én is, hogy ez könnyen megy neked." 

" Figyeltem, ahogy megint azon a képen dolgozik. Vörös kobakja mellett világított a lámpa, ezzel fényt adva angyali arcának. Szeplői sokasága az univerzum csillagait rajzolta orcája egészére. Tekintetünk találkozott, észre vette, hogy megint őt figyelem.

- Na de Hyung! Mondtam, csak akkor láthatod, ha már kész vagyok vele.- takargatta a maga előtt lévő lapot, mire nevetve, feltartott kézzel kihátráltam a szobánkból."

"- Ugye tudod, hogy szeretlek Hyung?- bukott ki belőle egy kérdés, miután némaságot fogadva elmenekült ellőlem a közös szobánkba. Hiába kopogtattam, hiába kérleltem nyisson ajtót, csak halk sírása volt az, mely az apró kulcslyukon keresztül eljutott hozzám. Most mégis megszólalt, hangja rekedt, elfojtja a kemény falap.

- Persze, én is szeretlek Lixie! Semmi sem választhat el minket, még ez a rohadt papír sem!- vágtam a földhöz az eddig markomban összegyűrt levelet. Nem tudtam elhinni, hogy ő most tényleg elhagyhat, eltűnhet örökre.- Kérlek engedj be, meg akarlak ölelni.- simítottam a barna fára, ami eltűnt a kezem alól, s helyére ő dőlt, keservesen sírva, reményteljesen magához szorítva."

- Binnie, minden oké?- éreztem meg egy meleg tenyeret a saját remegő karomon. Felnéztem Chan-hyungra, azonban nem láttam őt lefelé szaladó könnyeimtől. Aggódás áradt belőle, erős karjait törzsem köré fonta, nyugtató szavakat duruzsolt a fülembe.

- Honnan van?- toltam el ideges mivoltját, a szemeibe nézve félelmet véltem megcsillanni.- Te bementél abba a szobába?- akadozó lélegzetvétel.- Annak ellenére, hogy megmondtam senki sem teheti be oda a lábát?- egy apró lépés hátra. Mindent elsöprő düh száguldott végig a testemen, ahogy elgondolkodtam. Rátette a kezét a kilincsre, s lenyomta azt. Elment egészen az ablak előtt álló asztalig, végig pásztázta tekintetével a helyiséget. Elveszi a harmadik fiókból a rajzot, végül kijön az emlékek hadával telezsúfolt szobából.

- Figyelj Changbin!- kezdett bele a védőbeszédébe, azonban nem vártam meg, amíg befejezi. Kikerülve Hyungot elindultam a könnyítő kijáratot jelentő bejárati felé, mikor az kinyílva utat engedett befelé a gyakornokaimnak, kiknek kezébe ott gőzölgött a kávé.

- Ne haragudj főnök, de hatalmas volt a sor, így elmentünk egy másik helyre.- nyújtja a tárcám társaságában a forró koffeinbombát mókusarcú munkatársam. Kapkodó, hirtelen mozdulatokkal elvettem Jisungtól, ami az enyém, majd kiviharoztam a szalonból, nem foglalkozva a rám tapadó kérdő szempárokkal. Csak el akarok tűnni innen minél messzebb.