Találkozásom a végzetemmel (A halhatatlan gárda)

Prológus

Az éjszaka csendben borult rá Valletta folyton nyüzsgő városára. Málta nem okozott nekünk soha csalódást. Sok száz év alatt nem volt olyan háza a csapatnak, melyet otthonunknak tekintettünk volna, de Joe és én a máltai házunkat szerettük a legjobban. Talán a sok emlék miatt, ami a szigethez kötött, vagy ki tudja mi miatt? Ő ma este is úgy aludt, mint mindig, hátulról ölelve engem. Hiába gondolkodom, nem emlékszem, hogy hogyan alakult ki ez a szokásunk, de meg kell mondanom, hogy nem bánom. Volt valami megnyugtató az ilyesfajta közelségében, mintha az álmaink mélyén járva is biztosítanánk egymásnak a közelségünkkel, hogy egyikünknek sem kell egyedül járnia életünk túl hosszú útján. Sajnáltam a többieket, Andy-t, Booker-t és most már Nile-t is. Soha nem értettem, hogy mivel érdemeltem ki, hogy Isten megengedte számomra, hogy életem szerelmével élhessek. Eddigi életünk sok éve alatt, olyan mélységeibe ismertük meg egymást, hogy kapcsolatunk halandó ember számára felfoghatatlan, de még talán még számomra is.

Óvatosan megfordulok az ölelő karjai közt és nézem, ahogyan alszik. Imádom nézni az arcát alvás közben. Már minden milliméterét ismerem, de még mindig kellemes érzés fog el a látványától. Joe mindig is jobban ki tudta fejezni a szerelmét irántam, javíthatatlan romantikus volt. Ezzel szemben én apró gesztusokkal, nem nagy szavakkal ajánlottam fel a szívem évszázadokon át.

Finoman megérintem gyűrű göndör, torzonborz, fekete haját. Álmodozva pörgetem egy tincsit az ujjaim közt. Nem is gondolok igazán semmire, olyan érzés kerít hatalmában, mintha csak ez lenne az igazi béke, a hamisíthatatlan. Apró érintéseimre felébred és nagy barna szemét álmatagon nyitogatja felém. Vicces, hogy nem bír hang nélkül felébredni, vagy jó nagy szusszanás kíséretében vagy apró nyikkanással tér vissza az álmából.

- Miért nem alszol? – suttogja, alvástól még kásás hangon.

- Nem hagytak nyugton a gondolataim, aztán meg lefoglalt, hogy téged nézzelek alvás közben.

- Úgy látszik nem ment sokáig, mivel felébresztettél – mondta évődve.

- Sajnálom, nem volt feltétlenül szándékos.

- Dehogy sajnálod. Szereted, ha nem kell egyedül lenned a gondolataiddal. Még ilyen öregen is idealista vagy, aki mindig a világ jó oldalát akarod látni és, mivel a világ rossz, ezért nem hagynak békét neked a gondolataid.

- Nem mondom, hogy minden szavadat értem, de lehet, hogy igazad van. Bár egyszer a sírba viszel, a kacifántos fogalmazásoddal.

- Azt már megpróbáltam és nem ment, ha jól emlékszem neked sem.

- Minden kezdet nehéz, nincs igazam?

- Nem vagyok benne biztos, hogy minden részletében egyformán emlékszünk arra a bizonyos kezdetre. Mintha nem csak a kezdet lett volna nehéz.