Találkozásom a végzetemmel (A halhatatlan gárda)

1. fejezet

- Siess azokkal a hordókkal! Nem érünk rá örökké. Ma lajstromba kell vennünk mindet.

Ki nem állhattam a félévi elszámolást. Januárius 1. napja minden évben nehéz nap volt, de az idei még ennél is kaotikusabbak bizonyult, mivel az Úr 1095-ik esztendejében költözünk nagyobb raktárba és nagyobb házat is vásárolunk. A családom mindig adott erre, így én sem akartam megtörni a hagyományt. Apámmal vezetem az üzletünket már lassan 4 éve. Ezzel szemben még mindig úgy tartom, hogy a kerekedés nem nekem való. Értek a számokhoz és meg tudom állapítani, hogy melyik a jó áru, de az emberekhez nem értek. Túl jóhiszemű vagyok a körmönfont genovai kereskedőkhöz képest.

Katonáskodni szeretek legjobban. Legnagyobb örömömre ifjú koromat a Pápai államban tölthettem. Viszonylag későn kerültem lovag szolgálatába, mivel családom először nem akart engedni, de mivel nem tágítottam, ezért 14 évesen elengedtek, de csak úgy, hogy eljegyeztem Genova legbefolyásosabb családfőjének a 10 éves lányát, akit soha nem láttam az eljegyzés előtt, de ez sem érdeket igazán. Csak lovag akartam lenni. Nem érdeket a sápadt hosszú mogyoróbarna hajú lány, aki meg sem mert szólalni a jelenlétemben.

Hat évig voltam távol. Ez alatt a megtanultam mindent, amit egy lovagnak tudnia illett. Mesterem büszkén ütött lovaggá huszadik életévem betöltése után. Legjobb tanítványaként búcsúzott tőlem és saját kardját adta ajándékul, amit az óta is nagy becsben őrzök.

Hazatérve legfőbb kötelességem a nősülés volt, melynek egy pillanatát sem élveztem, de teljesítettem a kötelességemet és pünkösdvasárnap éjjelén elháltam a házasságom törékeny feleségemmel, aki a nem látott évek alatt csak még sápadtabb és vékonyabb lett. Nem szerettem, de féltettem szegény asszonyt. Beteges kinézete ellenére szép volt és kellemes társaság, nem sokat beszélt, de üveges tekintete mögött értelem sugárzott. Nem sokat törődtem vele, amit az óta bánok kissé, talán akkor nem történik az, ami történt. Szent Márton napján ágynak esett. Nagyon legyengült és csúnyán köhögött. Nem tudtam végig mellett lenni, mivel akkor a velencei dózse ellen csatáztunk, de sokat imádkoztam érte. Kértem az Istent, hogy ne büntesse szegény asszonyt szenvedéssel amellett, hogy olyan férjet adott neki, aki nem tudja szeretni.

Krisztus király vasárnapján érkeztem haza, de akkor már láz gyötörte. Onnantól végig mellette voltam. Próbáltam minden módon enyhíteni a fájdalmait, de hasztalanul. Az orvos két nappal érkezésem után azt mondta, hogy hívassak papot, addig még valamennyire magánál van, hogy tudjon még gyónni. Így is tettem, feleségem részesült a szentségekben. Három nappal később megtért a Teremtőhöz. Rövid, szürke házasságunk gyermektelenül ért véget. Feleségem családja nem nyíltan, de engem okolt a tragédia miatt. Lehet, hogy igazuk volt, de nem tudtam őt szerelemmel szeretni, amire ő vágyhatott. Egy nőt sem tudtam szeretni igazán. Nem is értettem mi lehet az oka, nem kívántam meg egyet sem. Hitvesemmel is csak kötelességből osztottam meg az ágyam, amit nem gyakran tettem.

Ma sem értem, hogy mi lehet a gond velem. Feleségem halála óta férfiúi vágyaimat nem osztottam meg senkivel. Nem támadt bennem olyan tűz, amiről néha a barátaim meséltek, amikor egy hamvas boka látványától izgalomtámadt bennük.

A gyász letelte után sem nősültem újra, hanem csatlakoztam a családi vállalkozáshoz. Így történhetett, hogy a raktár ellenőrzést vezetem számvevés napon és azon gondolkodom, hogy az esti vacsoránál hogyan kerülhetem el idős anyám feleség kerítő szándékait. Egy éve már apám is egyet ért vele, hogy minél előbb utódot kell nemzenem, hogy ne velem halljon ki a di Genova név.

- Uram, készen vagyunk. Kíván még valamit? – kérdezi az inas, aki a lajstromozásban segít nekem.

A számításaimra nézek és kimérten nyugtázom:

- Végeztünk. Elmehetsz.

Egy biccentés után távozik, és egyedül maradok a kelmék, üvegek és egyéb keleti áruk rengetegében. Végig sétálva megállok egy nagy üveg edény előtt melyben saját képmásomat nézem és halkan megjegyzem magamnak:

- Talán Isten nem tart téged méltónak a szerelemre Nicolo.