Köpeny

#01. Tehetség a tehetetlenségben

Regan:

Két hosszú évet tudhatok a hátam mögött, tele vérrel, verejtékkel, önmarcangolással és még rengeteg egyéb mással. Hogy őszinte legyek, olykor a mai napig elgondolkozok azon, hogy bírtam eddig gőzzel. Hogy nem nyúvadtam még ki? Vagy miért nem emésztett fel az őrület? Könnyedén megeshetett volna. 
- Regan! Minden rendben? – a világom összeomlott teljesen. A szerető család és normális élet olyan távoli céloknak tűntek, amikért akárhogy is kapálózok, már nem kaphatom vissza. Az előttem álló aggódó fűzöld szemek végig velem maradtak és megnyugtattak. Ironikus, hogy most pont ez a szempár nyugtalankodik.Ő maradt meg nekem, de pont ezért szerencsésnek is vallom magamat. Mikor szembesültünk, mit is jelent elveszíteni, mi is a halál fogalma, a Pokolból két erős kéz ragadott el minket, megmentve a szörnyű végkimeneteltől. Tudván mi történt ezek után, inkább ottmaradtam volna, hogy a titánok szétmarcangoljanak. Csak egy homokszem vagyok a nagy sivatagban, egy fűszál a mezőn, egy levél a fa lombkoronáján. Előbb-utóbb a szél tovább hord a sivatagban, a mezőn egy ember vagy állat rám lép, az ágtól pedig színes formámban levállok, hogy a földön elterülve aztán elmúlhassak és csak egy emléke legyek annak a csupasz ágnak.

A két év alatt szembesülnöm kellett azzal, mennyi mindenre képes az emberiség, vagy pontosítva, mennyire ijesztő dolgokra képes egy ember. Megrémített minket. Különösen Lizét.Én voltam az, aki az egész világot ha kell, meg tudta volna vetni, mégis közben ott volt a múltam, a cselekedeteim amiket akkor tettem és a jelenben bennem szunnyadó érzelmek, amiket soha nem mutatok ki, vagy mondok el. Boldogsággal teli pillantásokat akarok látni tőle, széles mosolyokat, mert fogalma sincs, mennyi erőt ad, hogy ezeket láthatom tőle.
- Semmi bajom, ne aggódj! – nyugtattam. Amióta megtörtént a katasztrófa, csak még jobban a világom közepévé vált Lizé. Olyan, mintha csőlátással csak rá tudnék fókuszálni, hisz ő az egyetlen személy, aki még megmaradt a múltamból. Olyan, mintha a nővérem lenne. Vagy fordítva. Hiába vagyok fiatalabb, én vagyok az érettebb. 
- Hamarosan te jössz. Lógj ügyesen és kápráztasd el a többieket! Neked valahogy van érzéked ehhez. – tette még hozzá a fekete hajú. Most éppen azt mérik fel, képesek leszünk-e egyáltalán titán eledelek lenni. Lógni kell csak, viszont ha elég leleményes lenne egyik-másik, sokkal cifrább megoldásokat is lehetne produkálni. Könnyen beszélek, hiszen két év előzetesem van ezekhez a felszerelésekhez, amiről persze nem beszélhetek. 

- Szöszi! Rajtad a sor! – az irányomba nézett az egyik katona, aki segédezett. Határozott léptekkel közelítettem meg az ismerős szerkezetet, majd miután belehelyeztek a manőver felszerelésbe, lassan megemeltek. Rutin feladat. Ha tudnák hányszor csináltam már ezt és hányszor röhögtem volna ki szívem szerint Lizét, amiért pofára esett! Visszagondolva sajnálom őt. Visszatartva a levegőmet lógtam ég és föld között. Ha megvan a tökéletes egyensúly, a lélegzés is kibillenthet egy kicsit, viszont azt visszafogva akár egy szobor csücsülhetünk a szíjak között. Nem is beszélve arról, hogy a technikámat is erre alapoztam. Rengeteg pontos támadást tudok mérni egy bábura, ha pár másodpercig visszatartom a levegőmet. Ennek viszont persze – mint mindennek- van hátránya is. A hülledező nép csak nézett, tágra nyitott szemekkel. Ennyire nem kellene csodálkozni egy olyan egyszerű cselekvésen, mint a lógás. Helyet adva a következő személynek, jómagam odébb vonultam és a nyakamban lógó nyakláncot babráltam, kényelmesen leülve a földre. Nem kívántam magamnak a katona banda figyelmét, amit úgy nézem, vettek is. Nem válaszoltam a kérdéseikre, nem reagáltam a csodálkozással teli beszédjükre, csak otthagytam őket. Lizé persze szintén szép eredményt ért el, ő viszont velem ellenben már neki is látott a barátkozásnak. Ő ilyen.