𝐛𝐞𝐭𝐰𝐞𝐞𝐧 𝐡𝐞𝐚𝐯𝐞𝐧 𝐀𝐍𝐃 𝐇𝐄𝐋𝐋 ; 𝘷𝘬𝘰𝘰𝘬

2.

•
•
•

― most akkor örökre itt kötöttünk ki? ― kíváncsian pördültem meg tengelyem körül, hogy megnézzem, mégis ki szólalt meg a hátam mögött. nem ismertem itt senkit sem. az egyetlen ember, akinek a nevét tudtam, az a fiú volt, aki az előbb bemutatkozott. aranyosnak tűnt, de nem nekem valónak. a mosolyát nézve azt sem értettem, hogy mit keres itt?

― várjuk ki a végét ― kulcsolja össze a férfi a mellette ülő nő ujjait a sajátjaival, majd végigsimít a fiatal lány arcán a másik kezével, aki ezen elmosolyodik, és bólint egyet. talán ők együtt tették meg. együtt haltak meg, ezért nem egyedül érkeztek ide. örültem, hogy nekem nem volt senkim, hogy én egyedül jöttem, hogy egyedül vártam a véget. mert éreztem, hogy ez még nem az. túl szép, hogy igaz legyen.

― mit keresel itt? ― fordultam vissza a fiúhoz, aki nem számított a kérdésemre. sóhajtva lehajtotta a fejét, majd megingatta azt, miután megrántotta a vállait. ő is megbánta? én lennék itt az egyetlen boldog ember?

― őszintén? nem is tudom - feleli, ami elszomorít. azt hittem, hogy ő másabb. legalábbis ebben reménykedtem. ― elég nehéz életem volt az iskolában... a társaim bántottak, a tanáraim kigúnyoltak, és lenéztek, a szüleim pedig nem hittek nekem. azt hiszem, elegem lett. nem bírtam tovább - néz fel rám, egyenesen a szemeimbe, amitől a tüdőmbe ragad a levegőm. muszáj nagyot nyelnem, mivel torkom teljesen kiszáradt a lelkembe hatoló tekintetétől. nem tudom, miért, de meg akartam ölelni, azt mondani, hogy helyesen cselekedett, hogy majd itt jobb lesz, de... talán nem erre volt szüksége? talán én voltam az, aki ezt szerette volna hallani?

― miért gúnyolódtak? ― kérdeztem rá. lehetett ez egy mély, érzelgős téma, de itt fent, vagy bárhol is voltunk jelenleg, teljesen mindegy volt. itt már nem azok voltunk, akik lent a földön is. már nem is emberek. lent halottak voltunk, itt fent pedig újjászülöttek. de én legbelül csak egy senki.

― bármit csináltam, mondtam, vagy bárhogy néztem ki, bajuk volt vele. talán csak nem voltam egy szerethető személy ― horkantott fel, majd úgy, mint akit nem is érdekel az egész, egyszerűen csak vállat vont. viszont szavait hallva, és a szemeiben rejlő összes érzelmet látva tudtam, hogy nagyon is bántják és emésztik Őt a dolgok és történtek. ― te? mit keresel itt?

― én? ― sóhajtottam fel, ahogy elgondolkodtam azon, miért is vagyok jelenleg ezek az emberek között? ― itt a helyem. tudtam, hogy itt végre képes leszek megnyugvásra találni ― feleltem, félig az igazat is mondva. félig viszont nem, mert sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen csodás helyen fogok kikötni. azt hittem, hogy majd a pokolba kerülök. tévedtem.

― aha, és lent mi akadályozott meg ebben? ― vonta össze a szemöldökét. kíváncsi volt, túlságosan is. reméltem, hogy az előző válaszomból világosan le fog neki esni, hogy nem szeretnék erről beszélni, vagy neki elmesélni, de hát mit is vártam? én voltam az, aki elkezdte, vagy felhozta a témát, és aki ez iránt érdeklődött. elvárta, hogy én is elmondjam neki, mivel Ő is így tett.

― a férfi, akinek spermái által meglettem én ― kerültem el olyan messziről az "apa" szót, amennyire csak tudtam ― bántalmazott. folyamatosan. minden egyes nap. végül elfogadtam, hogy gyenge vagyok, akárcsak mindenki más is itt ― vallottam be végre magamnak is, hogy tényleg egy gyenge ember vagyok. vagyis, inkább csak voltam. éveken keresztül tűrtem, végül feladtam. már nem láttam az értelmét az életnek.

― sajnálom... ― vakargatta meg a karját az apró fiú, akin lehetett látni, hogy tényleg sajnált engem. és pont ezért sosem mondtam el senkinek sem a földön. ezért sem. utáltam azt látni, hogy valaki sajnál engem, hogy valaki azt hiszi, nem vagyok eléggé erős. talán tényleg nem voltam az, de elég volt önmagamnak ezt bevallani. nem akartam, hogy ezt más is tudja, vagy lássa.

― mostmár itt vagyok, szóval nem érdekel. tényleg nem ― próbáltam elfelejteni az összes érintést, amiben részem volt az évek során. undorító. én. az az ember. az a hely, az a szoba, az az illat, az a matrac. minden. utálom. utáltam. de megszabadultam. végre szabad vagyok.

jungkook épp mondani szeretett volna valamit, de ekkor trombiták ezrei hasítottak a levegőbe, hangjuk fülsüketítő, egyben kellemes volt. hangos, de mégsem. vakító fény lepte be a helyet, mint akkor is, mikor megérkeztem ide. azzal a különbséggel, hogy ezúttal fehér szárnyú angyalok vettek minket körbe. egy pillanatra minden elhalványult, s mikor újra kitisztult látásom, minden egyes ember fehérbe volt öltöztetve. ezúttal arcunkra különböző minták voltak festve csillogó arany festékkel.

― figyelem! hajoljanak meg az Úr előtt! ― ezt hallva egy nyomást éreztem meg a hátamban, térdeim pedig reszketni kezdtek, így akaratlanul hulltam a földre, ahogyan körülöttem mindenki más is. minden egyszerre történt, összhangban.

pillanatok elteltével pedig egy erős fény jelent meg. nem tudtam volna kivenni belőle semmit. nem tudtam volna leírni, pontosan hogyan is nézett ki, milyen alakja vagy mekkora volt. csak egyetlen egy szó jutott róla az eszembe: gyönyörű.

_____

sajnálom a hosszú kihagyást!
megpróbálok aktív lenni újra!

remélem, hogy elnyerte tetszéseteket a rész! ^^

puszi, lemonyas <3