Crazy in love

1. Fejezet

"Mindenki a sarat tapossa, csak van, aki közben a csillagokra néz." Oscar Wilde

- Ide nem jöhet be! Kisasszony, hall engem?

Félidő van a meccsen. Nem egész húsz másodperce ugrottam át a korlátot, ami a pályát és a nézőteret elválasztja egymástól. Megigazítottam a mellkasomra tűzött elcsúszott díszszalagot. Néhány szempár rám szegeződött a lelátóról, valamint a játékosok is engem pásztáztak. Kivétel az ő szürke szeme. Egyetlen egy srác érdekelt, de ő észre sem vette azt a tényt, hogy itt vagyok. A szívem egyre hangosabban és gyorsabban dobogott, ahogy lépésről lépésre közelebb kerültem hozzá. Ideges voltam. Hirtelen ötlettől fogva pattantam fel a székemről, hogy beszéljek vele. Ráadásul tizenöt méter múlva szólásra kell nyitnom a szám. Az esetek többségében az érzelmeim irányítanak, a beszélőmet magától hagyják el aktuális gondolataim. De most fogalmam sem volt mit fogok mondani neki.

Ketten beszélgettek, ő és egy társa. A fekete hajú fiú előbb felfigyelt rám és a szorosan mögöttem halladó bíróra. Hátra vetettem egy pillantást. A bíró átlagos magasságú, jó fizikumú férfi volt, tűréshatárának a szélén lehetett.

- Tökéletesen hallom – vontam meg a vállam. Elszántam magam, nem tud ellenem semmit sem tenni.

Kevesebb, mint tíz percem maradt. Ismét előre szegeztem a fejem és csak a célt láttam. Matthewt. Sisakját a kezében tartotta, barna haja kócosan állt, bedurrant izmai kellemesen tetszelegtek, egyszerűen tökéletes volt.

Találkozott a tekintetünk. Mélyreható pillantás volt, az a fajta ami vágyat ébreszt a másikban. Nem tudtam gondolkodni, elvesztem a viharfelhők színére emlékeztető szempárban. Hamar eltűntek a méterek közöttünk, lábaim továbbra is ösztönszerűen vittek hozzá. Tudattalan mozdulattal emeltem fel a kezem, majd finoman mellkason böktem. Nem mintha ő érezte volna ezt. Áramcsapásként ért a felismerés, hogy nem csak megszerettem volna érinteni őt, de meg is tettem.

- Mit csinálsz? – hallottam meg rekedt hangját.

Hogy mit is csináltam? Tekerjük vissza kicsit az időt.

Úgy tegnap estére.

Az új szobámban álltam dobozok társaságában. Javában kipakoltam már belőlük, igaz néhányban voltak még értékeim. Mindet kinyitottam, egyet leszámítva. Minden emlékem abban a dobozban volt, melyeknek sehogy sem éreztem helyet az új életemben. Nem mintha tudnám milyen is ez az új élet.

A Douglas megyei Alexandria-ba költöztünk. Ez egy kis város Minnesota államban. Előzőleg Saint Paul fővárosban tengettem kamasz és gyermeki éveimet. A barátaimmal. Tudom, hogy lesznek itt is, de ez egy kisváros, nehéz lesz előítéletek nélküli emberekkel összefutni. Holnap az első iskolai napom után már mindenki tudni fogja, hogy Hellerék családja teljes.

Édesapám itt nőtt fel, de a megnőtt családi vállalkozás miatt születésem után hamarosan itt hagytuk ezt a helyet. Az vállalat szíve itt volt Alexandria-ban, de a cégünk sok városban megtalálható volt, köztük Saint Paul-ban is.

Csörgő telefonomat a kezembe kapva elidőztem egy ideig. Szerettem volna gondolkodás nélkül felvenni és válaszolni a hívásra. Sosem tűnődtem el milyen lehet másoknak, mindig is tehetős voltam. Ez mekkora hazugság! Csak egyszerűbb lenne, ha nem töprengtem volna róla sosem. A szüleimmel nem ápoltam szoros kapcsolatot, a legmegfelelőbb jelző talán, hogy semmilyen kapcsolatot sem. Ez sem a teljes igazság, beszéltünk mi rendszerint, de nem érdekelte őket a válaszom. Persze tiltani és szigort alkalmazni tudtak...

- Szia Mia! – szóltam végül bele a telefonba. Nem merenghetek azon, amin nem tudok változtatni. Nekem nincsenek szüleim. – Hogy vagy?