A Bánat Színháza

Amikor először hallottam róla, azt hittem, csak szóbeszéd. Aztán egyre többször bukkant fel suttogásokban, legyezők mögött súgott félmondatokban, tánc közben elejtett utalásokban. A szalonok megteltek a pusmogással, és ha akartam volna, sem tudom kikerülni, hogy halljak róla.

Rám is ugyanúgy hatott, ahogy másokra, nekem is épp úgy felkorbácsolta az érdeklődésemet, és megmozgatta a fantáziámat ez a titokzatosság.

Hogy egy színház Velencében ilyen feltűnést keltsen, ez több volt, mint szokatlan!

Minél több elragadtatott mesét hallottam, annál inkább vágytam rá, hogy magam is láthassam az előadást. Ugyanígy bátyám, Massimo is, aki egy napon üzent értem, hogy jegyekhez jutott e különleges színházban, és találkára invitált a Rialto hídfőjéhez aznap estére.

Egyetlen pillanatig sem gondolkodtam, örömmel mentem, és csak akkor torpantam meg, amikor megláttam, hogy nincs egyedül. Ott állt a bátyám mellett, köpenyének csuklyája a fejére, éji feketesége pedig teljes alakjára borult, de már az első pillanatban tudtam, hogy Ő az. Bianca. A felesége.

Bianca volt életem öröme és bánata, legnagyobb szenvedésem oka és minden reményem... A létem értelme, és egészen bizonyosan halálom oka is egyben.

Azon a napon, amikor először láttam, amikor testvérem hazatért ifjú arájával, én már akkor tudtam, hogy a lelkem örökre elveszett. A boldogság reményével együtt szállt ki a nyitott ajtón, a fagyos téli éjbe, akkor, amikor Bianca belépett rajta.

Bátyám volt a tökéletes utód. Örökös, elsőszülött fiú, okos és erős, apánk minden álma, aki a rangot, a címet, a vagyon nagy részét elnyerte, vele pedig a tiszteletet, a megbecsülést, minden kiváltságot – és neki jutott Bianca is! A nő, aki apánk egy üzletfelével megegyezve már csecsemőkorában „lekötött" neki. Korábban soha nem irigyeltem tőle semmit! Nem vágytam olyan figyelemre, annyi szeretetre vagy ajnározásra – elfogadtam sors szülte helyzetemet, és nem is lázadtam ellene. A magam módján éltem, és talán még élveztem is az övéhez képest szabadabb életem előnyeit, a hölgyek kegyeit, a barátok ugratásait, a felelősség súlyától mentes aranyifjak életét. Jó élet volt. A sorsom és én, úgy tűnt összecsiszolódtunk, elfogadtuk egymást, és idomultunk a helyzethez. Nem vártunk el többet a másiktól, mint ami adatott, és igyekeztem úgy élni, hogy kiélvezzem minden pillanatát.

Ám aznap este minden megváltozott. Többé semmi más nem boldogított, mint az a szempár.

Mondhatnám, hogy a legszebb nő volt, akit életemben láttam, de hazugság lenne. Mondhatnám, hogy nem volt hozzá hasonló kellemben, bájban, kedvességben, de ez mind túlzó ostobaság. Bianca csak egyetlen dologban volt különleges – az övé volt a szívem.

Apró volt, törékeny és sápadt. Talán ha a mellkasomig ért barna fürtökkel keretezett feje. Ajkai is olyan vértelenek voltak, hogy szinte egybeolvadtak bőrének színével, és vékonyak, mintha örökké zárva akarná tartani őket. Szemöldökének finom íve alatt azonban, a súlyos pillák takarásában olyan zöld szemek rejteztek, melyek azonnal a lelkembe láttak, és minden szava mintha tőrdöfés lett volna szívemben – sosem értettem, miért.

Azon az estén nem számítottam rá, hogy Massimo őt is magával hozza a találkánkra. Azt hittem, csak ketten megyünk a színházba, ahogy régen, ahogy mindig... sokkal, de sokkal könnyebbnek éreztem nem találkozni ezzel a nővel, aki soha nem méltatott az udvariasnál több figyelemre. Ezúttal sem. Lesütött szemmel tűrte az üdvözlést, és a kelleténél egy pillanattal előbb húzta el kesztyűs kezét a kezemből. Sosem értettem, mi tarthatta ennyire távol, hogy mit sejtett, érzett vagy tudott, ami arra késztette, hogy barát helyett ellenségként tekintsen rám, de lelkem minden zaklatottsága ellenére elhatároztam, hogy ezen az estén a titokzatos előadásra koncentrálok, és úgy teszek, mintha ő jelen sem lenne. Úgy teszek ezentúl életem végéig!