Lennon - McCartney

With a Little Help from My Friend

/ A Nowhere Boy = John Lennon - A fiatal évek című film inspirálta /

1957. szeptember 23.
251 Menlove Avenue, Liverpool

Hétfő. Egy újabb komor, kora őszi hét első napja. A pontos idő hat óra huszonnyolc perc, ami nem jelent mást, mint hogy Mimi mindjárt beviharzik John szobájába, és felrázza a fiút álmából, ugyanis iskolába kell mennie.

Nem is történt ez másképp, alig két perccel később kicsapódott John emeleti szobájának ajtaja, bár nagynénje éles hangja a zárt ajtón át is felverte volna.

- Ki az ágyból John! Gyerünk, egy-kettő!
A fiú nem válaszolt, csak fájdalmas arccal lerugdosta magáról a takarót, majd kikászálódott az ágyból. Szemét dörzsölgetve ácsorgott egy darabig, majd elindul a fürdőszoba felé, de alig tett meg két lépést, megszédült. Minden elhomályosult előtte, ha nem kapaszkodott volna bele az ajtófélfába, minden bizonnyal összeesett volna.

Mimi, aki a biztonság kedvéért még az ajtó előtt álldogált - mert meg akart bizonyosodni arról, hogy unokaöccse nem alszik vissza - most felkapta a fejét.
- Már megint részeg vagy, mi? - korholta rögtön Johnt, de hirtelen átfutott rajta az aggodalom.
Vékonyka kezét a zavart tekintetű, és még mindig az ajtófélfába kapaszkodó fiú homlokára tette.
Rémülten rántotta vissza ujjait John tűz forró bőrétől.
- Szent ég! - sopánkodott - Ez bizony láz a javából.
Megragadta John karját, majd visszavezette az ágyhoz, és leültette.
- Feküdj vissza, takarózz be! Ne menj sehová! Mindjárt hozok orvosságot.
- Mi? Minek? Semmi bajom, Mimi! - kezdett tiltakozni John, de amint ő is megérintette homlokát, megváltozott a véleménye.

- Úgy tűnik, hogy ma mégsem mész iskolába. - jelent meg Mimi pár perccel később egy tálcával a kezében.
John - aki addigra már visszabújt a takaró alá - ezt egy cseppet sem bánta.
Félig ülő helyzetben, hátát az ágytámlának támasztva vette át Mimitől a forró teát, amibe valami keserű orvosság volt belekeverve.
Hideg borogatást is kapott, a lázmérő által mért 38,5 °C fokos homlokára.

Ezek után Mimi még tartott neki egy kiselőadást arról, hogy milyen nagy felelőtlenség szeptember végén egy szál ingben mászkálni éjszaka, mert az ember mindenféle nyavalyát összeszedhet.
Mivel Johnnak sikerült megbetegednie, ezért most hallgathatta az 'én megmondtam'-okat meg a 'minek jártatom én a számat, ha úgysem figyelsz'-eket.
Végül nagynénje szigorú ágyban maradásra parancsolta, majd magára hagyta.

John egy ideig még tűrte a beteg szerepét, de néhány óra félálomban való fetrengés után nagyon ráunt a dologra.

•••

Kopogtak. Mimi nem nagy kedvvel ugyan, de otthagyta a konyhát, és ajtót nyitott.
A küszöbön egy jól fésült, elegánsan öltözött fiú állt. Zavartnak látszott, kezében sapkáját gyűrögette, amit jólneveltségből már előre levett a fejéről.
- Kezét csókolom! - köszönt udvariasan.
- Szervusz. - biccentett hidegen Mimi, majd tetőtől talpig végigmérte a fiút.
Tekintete végül a fiú hátára erősített gitáron akadt meg. Ebből máris tudta, kivel van dolga.
- Paul, igaz? - kérdezte.
- Igen. - mosolygott a fiú.

Egészen megnyerő volt, Mimi még John egyik haverját sem találta ilyen szimpatikusnak. Nem is igazán értette, hogy egy ilyen rendes gyerek miért lóg az ő bajkeverő unokaöccsével.
Nem régóta ugyan, de John nagyon gyakran találkozott ezzel a fiúval. Együtt gitároztak. Mimi ezért ismerte fel a hangszerről. Ő volt a sokat emlegetett Paul, aki segített Johnnak megtanulni rendesen gitározni.
John többi barátját soha sem tudta megkülönböztetni egymástól, de ez a Paul más volt.