my cure \\ ashton irwin

tour

A ház bejáratához vezető ösvény lejtős volt. A kavicsok közt még itt-ott láthatók voltak a ház tulajdonosának töltényhüvelyei, amelyek az egyik bűncselekmény óta nem lettek eltávolítva. Határozottnak tűnve léptem át a küszöböt, ezzel beengedve saját magam a házba, ahol tulajdonképpen senki sem az én jelenlétemre vágyott.
A nappaliban a viktóriánus korbeli bútorok álltak. Vörös-fekete színkombináció állta a szobát, ahol mellesleg rajtam kívül senki sem volt.
Irányt váltva, észrevétlenül végigsétáltam a folyosón. A polcokat könyvek és mindenféle dísztárgyak borították. Hosszú lépcső következett a bal oldalamon, amelyen egy vörös szőnyeg terült el. Ahogy felfelé haladtam a lépcsőfokokon, zajokat hallottam. Letisztáztam magamban azzal, hogy csak a szélfúvás és egyéb természeti dolog okozta, majd tovább mentem. Az első szoba, mely az emeleti folyosón állt; Stephanie szobája. Lassan helyeztem ujjaim a fémkilincsre, majd lenyomva azt, feltártam magam előtt a tökéletesen Stephanie személyiségét tükröző szobát. Már azelőtt egyszer jártam ott, de az éjszaka volt, és Stephanie félmeztelen testét csodálni sokkal jobb volt, mint a szobáját vizslatni.

A falat feljegyzésekkel teli faliújság borította az fa íróasztal felett. A felragasztott cédulák közt menetrendek, térképek és útvonalak is lógtak, és néhány fotó. Közelebbről is megnéztem; az egyiken én voltam rajta, ahogy aludtam, ő pedig előttem állt és a kamerába mosolygott. Arról a képről nem is tudtam. Aztán egy másikon Ő és az apja, aki a kezében fogott egy bekekeretezett oklevelet. Ha jól tudtam, az apja seriffhelyettes volt, bár nem igazán voltam benne biztos.

Az ágya felé pillantottam. Az ágynemű gyűrött volt, pár blúz és ing hevert rajta. Elléptem az íróasztaltól, kezembe vettem az egyik blúzt. Mandula és vanília illata volt; a kedvenc kombinációm. Stephanie percekkel a nézelődésem után bolyongott a szobába vizes hajjal, nedves testét pedig csak egy vékony törülköző fedte.. Amikor észre vett, kissé megugrott az ijedtégtől.

❝ Stephanie... ❞ motyogtam lassan, kis mosollyal arcomon, miközben egyre közelebb mentem hozzá.

❝ Szia. ❞ azt sem tudja merre nézzen kínjában. Zavarba esve próbált mosolyogni.

❝ Ne haragudj, amiért ide jöttem, én csak- ❞

❝ Nem haragszom, Ashton. ❞ mondta nyugtatóan, mire a szemeim kikerekedtek. Végül pedig lágyan mosolyra húztam a számat, ahogy azelőtt. ❝ Már nem. ❞ tette hozzá.

Csak álltunk egymás előtt, teljesen mozdulatlanul. Kék íriszeivel néztem farkasszemet, ám amikor lesütötte szemeit, rám tört a felismerés. Ott állt előttem egy szál törülközőben, arra várva, hogy kifáradjak a szobából, hogy fel tudjon öltözni.

❝ Ne haragudj. ❞ mondtam már másodjára, s zavartan kisiettem a szobából.

Azt még hallottam, ahogy halkan kuncogott rajtam, aztán ahogy a törülköző a földön landolt.
Az ajtóval szemben álló korlátnak dőltem, és a faajtóra meredve vártam, hogy újra visszafáradhassak a szobába.

Addig is a folyosón álló kakukk órát bámultam. Amikor egészen pici voltam, talán öt évesen, mindig féltem azoktól az óráktól. És a papám ijesztő meséitől. Amikor hétvégén elmentünk hozzájuk, éjszaka kiültünk a teraszra. A határtalan kíváncsiságomnak köszönhetően mindig sikerült meggyőznöm, hogy rémsztorikat meséljen el. Természetesen, mikor lefeküdtünk aludni, én remegve a takaróba burkolóztam, iszonyatosan féltem minden egyes apró nesztől.

❝ Ashton ❞ Stephanie éles hangja rázott ki a mély gondolatmenetemből. Rengetegszer elmerültem a saját gondolataimban.

Akkora lendülettel csapódtam az ajtónak, hogy a szoba közepébe estem. Újabb kuncogást hallva én is elmosolyodtam saját magamon.

❝ Szóval... ❞ kezdtem bele a mondanivalómba, amikor Steph leült az ágyra és megütögette a maga mellett lévő helyet, mondván, üljek le mellé. Bólintva foglaltam helyet mellette, és ő kíváncsian vizslatott engem. ❝ Nem igazán tudom, hogy kezdjek bele. Stephanie, a helyzet az, hogy a srácokkal kaptunk egy lehetőséget. Turnéra megyünk. És szeretnélek megkérni, hogy tarts velünk. ❞ hadartam el, bár próbáltam minél lasabban beszélni.

❝ Ez fenomenális! Ashton, annyira... annyira büszke vagyok rád. ❞ ugrott a nyakamba, mire én meglepődve viszonoztam az ölelést. ❝ Természetesen, elmegyek. ❞ mosolygott. De olyan mosolygás volt, ami engem még boldogabbá tett.

❝ És a szüleid? ❞

❝ Nos, ez már bonyolultabb. ❞