Zuhanás

141 7 1
                                    


− Hogy ment, Elaine? – kérdezte Molly, miután az asszisztens lehúzta rólam a tapadós műtőskesztyűt, és végre kiszabadulhattam a fehér, műanyag orvosi ruhából.

A hajam izzadtan tapadt a nyakamra, miközben mélyet szippantottam a fertőtlenítőszaggal telített orvosiszoba levegőjéből.

− Az alany megfelelőnek bizonyult, az átültetés sikeressége most már csak azon múlik, mennyire fogadja be a teste a reticulumot. A kockázati elemzések alapján, nem lesz probléma – hadartam fáradtan. − A képességei kiemelkedőek, jó eredményeket ért el a Chrétien-teszten. Néhány hét, és elkezdheti a felkészülést az első űrsétára.

− Most nem erre gondoltam – mosolyodott el. − Hanem amiről reggel beszéltünk...sikerült megtalálnod azt a régi barátodat, akiről meséltél?

A hangnemet túl bizalmasnak találtam, szememmel figyelmeztetőn a felettünk lévő kamerák felé intettem. Úgy tűnt, megértette, visszafordult az asztalához, és a digitális adatbázist kezdte böngészni.

Nem akartam behozni a magánéletemet érintő kérdéseket a bázisra. Úgy éreztem, az űrállomás tagjainak rendezett kartonjai és a saját múltam molyrágta dossziéja nem fér meg egymás mellett. Molly ismert ugyan bizonyos részleteket a gyermekkoromból, de Alecről még előtte sem mertem beszélni Igaz, mindezidáig nem is nagyon volt mit mondani. Több mint tizenöt év telt el azóta, hogy útjaink elváltak.

Nem vártam meg, hogy Molly végezzen a műszakjával, erre az útra egyedül akartam elindulni. Felkaptam a kabátomat, végighúztam az azonosítókártyát a kijárat melletti leolvasón, majd a parkoló felé vettem az irányt.

A szél ide-oda cibálta a körülöttünk magasodó fák ágait. Néhány mérföldet kellett autóznom csupán a bázistól, mégis olyannak tűnt a környék, mintha egy másik világba csöppentem volna. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy egykor itt éltem, itt nőttem fel. A városka most még nyomorúságosabb képet mutatott, mint amilyennek az emlékemben élt. Nyoma sem volt az űrközpontban megszokott steril tisztaságnak, a makulátlanul tükröződő felületeknek. Itt fémes színek helyett az ősz vörösbe fojtott arany és narancsárnyalatai uralkodtak. A megrogyott házaljakból rothadó növényszag áradt, fehér csizmám sarka cuppanva merült el a sárban, amit a tegnapi eső hagyott maga után.

− Jöttem volna előbb is, de... ezt akartad? Hogy itt találkozzunk? – meredtem magam elé konokul. Nem bírtam ránézni. Dühös voltam, mérhetetlenül dühös, és ennek semmi köze nem volt a saras cipőmhöz. – Talán köszönömöt vársz tőlem. Én is egészen mást vártam. Az igazat. A barátságod. Miért csináltad?

A fojtogató csend tonnás nehezékként súlyosodott körülöttünk. Nagyot sóhajtottam. Mire is számítottam?

Kettőnk közül mindig én beszéltem többet. És tessék, most is én voltam, aki kikértem magam a parancsnoktól, hogy erre a kilátástalanságtól és reményvesztettségtől bűzlő helyre jöjjek. Csakis azért tettem, mert tudtam, egykor ő még nagyobb mocsokba merült értem.

A felkerekedő hideg szél felzavarta a vörösesbarna levéltakarót körülöttem. Egy-két levelet a kabátomra táncoltatott, de nem mozdultam érte, hogy leverjem őket. Kusza, zaklatott gondolataim már másutt jártak.

Visszarepítettek a megkopott, feledésre ítélt emlékeim közé, az otthonunkat jelentő sokemeletes panel sarkára, ahol könnyemmel áztattam el az egyetlen jó kabátomat.

− Miért sírsz?

A hang irányába fordulva egy fiút vettem észre. Égkék szeme szinte átdöfte az enyémet.

ZuhanásWhere stories live. Discover now