A jövőnk része (Levi x OC)

Prológus

~Írói szemszög~

830

A szobában sötétség uralkodott, csak a teliholdra vetülő fény világította be a szobát, de annak is csak egy kicsiny részét. A ház lakóinak csak a szegénység jutott. Pontosabban is már csak egy lakónak. A túlélő lány a szoba egy sarkában ült vérben úszva, míg a szoba másik végében  három halott feküdt egymás hátán a földön. Rablók, gyilkosok voltak ők, - feltehetőleg az újabb próbálkozásuk miatt a lány is az lett. Keze véres volt, kék szemében üresség lapult, amit per pillanat a barna haja takart. Ha néha nem pislogott volna, és nem emelkedett volna meg a mellkasa a légzés miatt, feltételezni lehetett volna, hogy már ő is a halottak mély álmát alussza. 

A 10 éves gyerek mellett az ágyban egy nő pontosan az ellenkezőjét tette. Őt már soha többet nem lehetett felkelteni. Üveges szeme le volt csukva, fekete haja szétterült az alvóhelyén. Torkánál egy mély vágás szerepelt, valószínűleg álmában vágták el. Már csak azt lehetett remélni számára, hogy legalább nem rémálmában hunyt el. 

A gyilkolás körülbelül egy-maximum kettő órája történhetett. A három férfi az előtéren át lopódzott be a lakásba a nő szobájába. Ekkor a gyerek a kertben volt a fa tetején. Még alvás előtt az anyja küldte fel oda mondván, hogy rossz előérzete van. És milyen jól érezte! A lány a betörők minden lépését megfigyelte föntről, miközben egy tervet eszelt ki magában, a saját és az anyja épségéért. Miközben körbetekintett egy baltán akadt meg a tekintete. Le is ment érte gyorsan, mikor már látta, hogy bementek. Gyorsan kellett cselekednie. Azonban elszámolta magát. Még csak gyerek volt, és a rossz közérzet miatt gyenge és sovány is. Nem volt elég ereje megtartani, így végig maga után húzta.

"Majd csak lesz valami"-gondolta.

A balta végig csikorgó hangot adott ki, miközben a csempével érintkezett, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy a rablók meghallották a közeledő jövevényt. Egyből rákapták a tekintetüket, amint már nem csak hallották, hanem látták is. A kölyöknek földbe gyökerezett a lába. Félt-rettegett, azonban ezek az érzések mind elillantak, amint meglátta anyja halott testét. Helyébe a düh és a harag költözött, amik erőt adtak neki. Hirtelen úgy érezte, mintha nem is egy balta, hanem egy tollpihe lenne a kezében. Egy nagyon könnyű tollpihe. 

Elkezdett magában tízig számolni, hogy ne tudják, mikor fog támadni, majd amikor nyolcnál járt, már lendítette is, és egy jó nagyot bevágott vele az egyik hasába, miszerint csak addig ért fel. Az rögtön elterült a földön, maga körül egy vértócsát csinálva. Nem sok kellett, hogy már a légzését se hallják. A másik kettő ledermedt. Nem számítottak erre, azonban hamar összeszedték magukat.

"Ugyan már! Ez csak egy taknyos!"-gondolták magukban.

A lány felé kezdtek el futni, egyik a másik mögött. Egyik pillanatban még azt látták, hogy lehajtott fejjel áll, a haja az arcába lógva, míg a másik pillanatban már a földön feküdtek, ugyanarra a sorsra jutva, mint a társuk. Elfelejtettek levegőt venni a meglepődöttségtől, pár pillanat múlva pedig már nem csak elfelejtettek, hanem nem is kellett. Leállt a szívük a vérveszteségtől.

Azóta a gyerek csak a sarokban gubbaszt maga elé meredve, vagy hol anyját, hol a halott férfiak testét nézve.

Közben pár ezer méterre emberek tartanak a ház felé lovagolva. Szélsebesen száguldanak. Az emberek a városban hol meglepődve, hol kíváncsian nézik őket az ablakokból,hiszen már elmúlt éjfél is, és érthető módon senki sem szeret lovak vágtatására és kiabálásra felkelni. Senki sem érti a helyzetet.

"Ez a Felderítő Egység"-mondta valaki, aki észrevette a "szabadság szárnyai" jelet a hátukon.

"Mit keresnek itt?"

"Ez a hely nem inkább a helyőrség része?"

Ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyták el az emberek száját.

A Felderítő Egység tagjai pedig mit sem törődve a kíváncsiskodó tekintetekkel vágtattak tovább a cél felé. A célzott háznak az utcájában sötétség és magány uralkodott. Kiváló hely a gyilkosok és rablók számára. Az emberek a ház elé értek, majd leszálltak a lovakról is, amiket kikötöttek egy közeli fához. Az osztag vezetője elkezdett menetelni a ház felé, kezében már a kardját markolva, ha esetleg a helyzet kívánná használni. Megáll az ajtó előtt, majd elkezd hallgatózni.

"Túl nagy a csend. Ez nem tetszik"-gondolja, majd egy jól irányzott rúgással betöri a bejáratot.

Közben mellé ér még két embere, akiknek int, hogy kövessék. Elkezdenek a már említett szoba felé haladni, mit sem sejtve, hogy milyen látvány tárulkozik majd eléjük. Amint odaérnek mindenki odafagy a helyére. Nem gondolták volna, hogy ez fog rájuk várni. Négy hulla, és egy lány. Az osztagvezető kiadta parancsba, hogy fésüljék át a terepet. Kis hezitálás után a lány elé lépett, majd jól megnézte van-e valami baja. Azonkívül, hogy baromira sovány volt, nem látott rajta semmi sebet. Leguggolt elé.

- Mi történt? - kérdezte. A lány hallgatott egy ideig, de végül rekedten kibökte.

- Megöltem őket - az osztagparancsnok meglepődött a válaszán, de még nem mondott rá semmit. Kis idő után megköszörülte a torkát, majd folytatta a faggatózást.

- Miért?

- Megölték az édesanyám - a válaszra a férfi az ágyhoz fordult, amin feltételezhetőleg az anyja feküdt, immár holtan.

- Értem... - mondta. Ez egyáltalán nem volt igaz. Nem értett semmit, kezdve azzal, ha igaz is volt - már pedig igaz volt - akkor hogyan volt ennyi ereje hozzá csak 10 évesen - Keith Shadis vagyok, és te? - kérdezte meg végül kedvesen.

- Lio - köszörülte meg a torkát - Lio Pfefferberg.