A jövőnk része (Levi x OC)

1.fejezet

Lio szemszöge

833

A többi kadét között álltam sorban várva arra a pillanatra, hogy a kedves oktatónk mikor fogja leüvölteni a fejemet. Ez a pillanat azonban nem következett el. Már a mellettem levőnél járt, utána én következtem volna, azonban előttem egyszerűen csak elhaladt. Mindenkinek tágra nyílt a szeme, beleértve engem is. 

"Pedig már kiterveltem a visszaszólásom is"-sóhajtottam egyet arra gondolva, hogy ez nem következhetett be.

A másik oldalamon álló lány, akinél éppen most volt a férfi, össze-vissza hadonászott a kezével, lelkesen magyarázva. Közben oldalt arcába lógott két barna tincse, amik néhány helyen a szemüvegébe is beleakadtak. Az oktató várt pár percet, hogy mégis mikor veszi észre magát, hogy nem otthon van, és legfőképpen, hogy kivel beszél, majd mikor ez nem következett be egyszerűen az arcát a két tenyere közé fogta, annyira erősen, hogy konkrétan megrepedhetett volna a koponyája, majd úgy beleüvöltött az arcába, hogy azt még kilométerekről is lehetett volna hallani.

- Még is mi a francot képzel, kadét?! Tanulja meg, hogy a felettesével hogyan kell beszélnie! - olyan ideges volt, hogy a nyál is csak úgy röpködött a szájából - Mi a neve?!

- Hanji Zöe!

- Uram! -tette hozzá.

- De hát én nő vagyok - értetlenkedett, mire legszívesebben homlokon csaptam volna magamat. Az oktató csak úgy fortyogott, már lassan azt hittem, hogy a gőz is kiszáll a fejéből, ami után egy sípolást is hallhatunk, mint a teáskannánál, amikor jelzi, hogy az kész van.

- A gyakorlatok után itt marad és fut még 100 kört, plusz ma nem kap vacsorát - mondta látszólag nyugodtabban, majd haladt tovább a következőhöz. Na, az ő helyében igazán nem lettem volna. Valószínűleg rajta töltötte ki az idegességét, amit ennél a Hanji nevű lánynál összeszedett.

Az edzés után mindenki az étkező felé kezdett el gyülekezni, a lány kivételével. Ő még ott maradt futni a köröket. Egy ideig elkezdtem gondolkozni a dolgon, ami per pillanat az eszemben járt.

"Miért is ne? Végül is nincs megtiltva"-vontam vállat.

Odamentem a szakácsokhoz, akik az ételt osztották, hogy kérjek magamnak is. Ahonnan meg a kenyeret lehet kivenni, onnan pedig óvatosan, úgy hogy senki se lássa, kivettem két szeletet. Ezután az utamat a pálya felé vettem, annak a közelében pedig egy ládában elrejtettem az ételt, amit eddig magammal hoztam. Már a látótávolságomban volt a lány. A kimerültségi szintjét nézve úgy körülbelül a harmincadik körnél járhatott. Amikor közvetlen mellettem futott el én is beszálltam, majd elkezdtem vele együtt futni. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vett. Már a 70.kört futottam én is, amikor összerogyott mellettem. Megálltam mellette, majd ki-be kezdtem el fújni a levegőt a szívverésemet nyugtatva. Felnézett, majd meglepődve vett végre észre engem is.

- Hm? Hát te...? - kérdezte, azonban nem tudtam nem észre venni, hogy a végére a nevemet akarta volna mondani, ha tudná, hogy mi az.

- Lio - segítettem ki.

- Áh, igen! Te mit keresel itt? -meresztette rám a szemét.

- Gondoltam nem árt pluszba egy kis edzés - vontam vállat.

- Ah, ez nagyon kedves tőled! - mondta úgy, mintha nem értette volna meg, hogy nem legfőképpen miatta jöttem vissza.

- Na, induljunk - biccentettem a fejemmel a kunyhók felé.