A JHVH jelű felhasználó tisztában volt azzal, hogy túl sok figurát tart játékban. Gyorsabban fejleszthette volna a birodalmát, ha minden generációból csak egyetlen nézőpontkaraktert választ, de előszeretettel használta ki a program azon funkcióját, amelynek segítségével egymás után belebújhat valamennyiük bőrébe. Ahogy végigélte azok kalandjait, még inkább a magáénak érezte a projekciót. Sokkal valósághűbb így, mintha, mondjuk kívülállóként irányítaná a játékot.
Hamarosan lejár a szabadsága, és lassítania kell a tempón, de előtte csúcsra járatja a gépet.
Most már tudja, hogy rossz sorrendet választott. Ezt a mostanit az utolsó karaktere elé kellett volna vennie, akkor a megszerzett tapasztalatok birtokában az előző életét kiteljesíthette volna. Mindegy, ez van. Felnézett az értékelő mezőre. Nem is volt olyan eredménytelen élet az előző. Bár annyira sikeres sem, mint két szinttel lejjebb az, amikor menekülőből szellemi vezérré vált. De legalább a kínhalált elkerülte. Vagy ott volt az a karakter, amelyik bőrében rátalált a tér és az idő kapcsolatára. De leginkább a színészeket meg az írókat szerette. Mókás volt olyan valaki életét élnie, aki ugyanezt teszi más kitalált karakterekkel.
A mutatói optimális szinten állnak, és összegyűlt a kredit a következő küldetéshez.
Ekkor nyitott be a szobába a felesége.
‒ Kész az ebéd, asztalhoz!
‒ Nem megállítható ‒ felelte ő hátra sem fordulva.
‒ Addig elvan magában is a játék, amíg megebédelsz.
‒ Ezt a karaktert még végigviszem.
‒ Csak ki ne hűljön a bantánta!
‒ Szeretem hidegen is ‒ vetette oda, arra azért vigyázva, nehogy megbántsa a nőt. Ha minden jól megy, nemsokára szintet ugrik, akkor büntetlenül kiléphet, és a nap hátralévő részét a feleségének szentelheti.
JHVH visszavedlett Rénóvá, az űrhajóparancsnokká, aki tétován álldogált a válaszára váró tanács előtt. Izmos ujjai a pultba kapaszkodtak, a hideg fém érintése segített visszatalálnia a jelenbe.
Mintha megszédült volna, de már jól van. Mi is volt a kérdés? Igen, igen, az utazás.
‒ Természetesen vállalom. Megtiszteltetés számomra, hogy én vezethetem az expedíciót. ‒ Hangja elárasztotta a tanácstermet, majd elült. A tanács elnöke elégedett intéssel bocsájtotta útjára a frissen kinevezett kapitányt.
Rénó tudta, hogy nem ő volt az első jelölt, de a többiek visszautasították a felkérést. Ez eleinte bántotta az önérzetét, de mire eljött az indulás ideje, teljesen belelovallta magát a küldetésbe, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy megkaphatta volna más is a posztját.
Büszkén lépett a hídra, de gyomrára rátelepedett az idegesség. Az elsőtiszt, Barabás után másodiknak érkezett.
‒ Békés utat! ‒ emelte üdvözlésre a kezét.
‒ Sikeres hazatérést! ‒ felelte az elsőtiszt.
A kiképzés során megismerték egymást, és mindketten megelégedéssel nyugtázták a másik kinevezését. Lara, a kormányos belépésekor cinkos mosollyal kacsintottak össze.
‒ Örülök, hogy ő is velünk tart ‒ kacsintott Rénóra Barabás.
‒ Bár lényegében az egész utat átalusszuk, mégsem mindegy, kit látok meg elsőként, amikor magamhoz térek.
Az elsőtiszt gonoszkás mosolyra húzta a száját.
‒ Remélem, rám gondoltál! Lara engem kelt, aztán, ha úgy látjuk jónak, te is csatlakozhatsz hozzánk.
