Could you love me?

1. Rész

Szörnyű álmaim voltak. Mire nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és felöltöztem, megmosakodtam a nénikém (Magi Kaida) már a reggeli asztalnál ült és reggelizett (valamit, amit talán rántottának lehetett volna nevezni, bár a színe nem igazán stimmelt).

A nénikém szép nő alapvetően. Hosszú sötét barna haj, szép mandula alakú őrzik szemek, amik már szinte feketék, az arca fiatalos és kedves, kicsit kerek de nem pufi, ép ellenkezőleg így ahogy ott ült rettentő soványnak és törékenynek nézet ki. – Na persze tudod ki dől be ennek, más talán igen, de az nem én vagyok.

-Na végre őméltósága is felket. – Beszéd közben evet és csak egy pillanatra nézett rám. Az is amolyan remélem nem egy szál alsógatyában akar suliba menni nézés volt. (Ezen a ponton megjegyezném, hogy csak egyszer történt meg és időben észrevettem (nem ő vette észre más szólt neki miután két utcán át úgy sétált). Legszívesebben tökön rúgtam volna a belső hangomat.

-Nem vagyok késésben szóval kímélj meg a kioktatástól. – Szerencsére mind a kettőnknek meg volt az a rossz szokása, hogy a felkelés követően szar kedvünk van. Így ekkor fel se vesszük, ha a másik kicsit bunkó (ez amolyan közös megegyezés köztük).

-Nem is állt szándékomban. Csak akkor kaptál volna egy pohár vizet a nyakadba, ha még 5 percig nem jöttél volna ki. – Ezt muszáj volt komolyan vennem, hiszen már sokszor megtette. A jéghideg víz emlékétől, ami már sokszor folyt a nyakamba önkéntelenül is össze rezzentem. – Szörnyeteg! Csak a külsőd kedves, de belül egy igazi zsarnok vagy.

-Hol az én reggelim? – feltűnt, hogy nekem nem készített. Nem mintha annyira ételmérgezést akartam volna kapni, de egy ilyen szörnyű éjszaka után, még annyira se volt jó kedvem, hogy a kaja minősége miatt panaszkodjak. Így csak le akartam ülni és bambán bambulva ki a fejemből megreggelizni.

-Aha…. – A nénikém felvonta a szemöldökét és úgy nézett rám, mint egy hülye gyerekre. (Persze elég gyakran néz rám így). De most nem értettem hiszen most tényleg nem csináltam semmit. – Lehet elfelejtettem, valamint? – De hisz a szülinapja a múlt hónapban volt. Most tudatómmal szeptember 19. van és dogákon kívül más esemény aligha vár rám.

-Háromszor hívott. Azt hittem ő ébreszt, hogy együtt menjetek suliba…. – a nénikém valószínűleg az arcomra kiült kétségbeesés miatt hagyta abba és nézet rám úgy, mint egy szánalomra való kutyakölyökre. Nem hibáztattam hirtelen még a víz is levert. – Hányszor hívott? Mikor? – Azonnal elővettem a mobilom, hogy ellenőrizzem és tényleg hívott – BASZKI, BASZKI, BASZKI!!!!

-Most léptem. Szia! – Meg se vártam mit mond csak szaladtam. – Kérlek csak legyél még ott!!

Lefelé a lépcsőn kis híján pofára estem de még időben megkapaszkodtam a lépcső korlátjában (Nagy hiba ebben az épületben a göcsörtös lépcsők, és a korlátból kiálló csavarok életveszélyesek voltak).

Fájdalom hasított a kezembe és egy pillanatra lesokkolt, de egy elfolytott nyögés utána szaladtam tovább. Nem érek rá nyalogatni a sebeimet, hiszen vár rám. – Kérlek várj még rám! – Mikor kértem a nap szinte kiégette a szemem. De nem érdekelt. Már semmi nem érdekelt. Se a szörnyű álmom, hogy mindjárt éhen halok, de még a fájdalom is a kezemből egy pillanat allat elmúlt.

És ez mind csak miatta.

Ott állt az oszlopnak dőlve. Gyönyörű szürkés kék szemével az eget pásztázta. Így volt egy pillanatom gyönyörködni benne. Hosszú váll alá érő barna haját lazán felkötötte. Orra pisszés és aranyos, az ajkai enyhén telnek tünetek, szemöldöke szép íves, válla széles, teste karcsú és kicsit sovány (amit a tini fejlődés miatt tudhatott be), a bőre hó fehér és rettentő szejmesnek tűnt. Az ujjaim megremegtek a gondolatra, hogy légyszívesebben a feje búbjától a lábujjáig végig simítanám.

A szívem kihagyott egy ütemet erre a látványra soha nem tudok kellően felkészülni.

-Szia, Aki – Mondta anélkül, hogy rám nézet volna.
-Cső Nick! – Ekkor végre rám emelte gyönyörű szemeit. A szívem pedig már is úgy zakatolt, mint ha most futottam volna le a maratont. – Kösz, hogy megvártál.

Bár megkérhetnélek, hogy örökre megvárj.