AZ ÖRDÖGŰZŐ

3. Fejezet: Lee Jinsoul

- Dolgozni mész?- a hangom hallatán Jeongguk enyhén megugrott. Somolyogva, a saját kulcsommal babrálva figyeltem, ahogy a szomszédom zavartam megfordul.

- Öhm, ja. Te nem?- még mielőtt válaszolhattam volna, a srác szemei döbbenten elkerekedtek. - Jesszusom Jinsoul, a kezed!

- Nyugi, semmi komoly- legyintettem mosolyogva. 

Nem akartam, hogy ő is őrültnek tartson. Másrészt pedig azt sem szerettem volna, ha félne tőlem, vagy a háztól. Sosem bocsátanám meg magamnak, hogyha másnak is ugyanabban a rettegésben kellene élnie, amit én kénytelen vagyok elviselni. Elvégre lehet, hogy tizenhárom nap múlva meghalok. Nem tehetem tönkre másnak az életét is addig.

- Tegnap itt járt egy fura fickó. Téget keresett - köszörülte meg a torkát Jeongguk, hogy felhívja magára a figyelmemet és kirángasson a gondolataimból. - Dörömbölt az ajtódon, kiabált, meg minden. Nem tűnt valami megbízhatónak. Vigyázz az ilyen alakokkal Jinsoul.

Furcsa aggodalmat éreztem a hangjában. Válaszul én csak kedvesen mosolyogva bólintottam egyet, jelezve, hogy megértettem. Ennek láttán a fiatal férfi megkönnyebbülten elmosolyodott, majd biccentett egyet és sietve leszaladt a lépcsőn. Elgondolkodva figyeltem, ahogyan eltűnik a lépcsőfordulóban. Gondolom késésben volt.

Azt hiszem egy étteremben dolgozik ilyenkor. Nem ismertem olyan régóta, tekintve, hogy csak pár hónapja költözött ide, de azt biztosan tudtam róla, hogy nagyon szorgalmas. És körülöttem mégis mindig annyira félénk. Pedig semmi sem indokolja, hogy az legyen. Helyes srác, biztos állása van és saját lakása. Fogalmam sincs, hogy miért olyan szerény mindig...

Nem úgy, mint Min Yoongi.

Összeszorított ajkakkal nyitottam be a lakásomba. Most először voltam féltékeny Jeonggukra, és mindenki másra azért, mert elmehet dolgozni. Sokszor teherként éltem meg, hogy egyszerre volt munkám és jártam egyetemre, de most semmi másra nem vágyom jobban, csak hogy visszatérhessek a normális életembe.

Ilyen gondolatok kíséretében csuktam be magam mögött az ajtót.

Yoonginak igaza volt. Az előszobában lévő, egész alakos tükör összetört. Szerencsére az ajtón már kicseréltettem a zárat a társasház karbantartójával. Elég sokba került, de értékeltem, hogy a ma reggeli telefonhívásom után ilyen hamar meg tudta csinálni. 

Rettenetesen fáradtnak éreztem magam. A kórházban kapott fájdalomcsillapítótól pedig csak még kábább voltam a szokottnál is. Egy elkeseredett sóhaj kíséretében dobtam le a testem a kanapéra. Ám még mielőtt elnyúlhattam volna, eszembe jutott minden. Másodpercek alatt pergett le előttem a tegnapi nap minden egyes történése, amitől azonnal kirázott a hideg.

Ekkor todatosult bennem az, amibe eddig nem akartam belegondolni: hogy ez már csak nem az én otthonom.

Sosem vagyok egyedül.

Bár nem is a lakással van a baj, ugye? Elvégre, nem a ház a szellemjárta, hanem én. Engem környékezett meg az a furcsa lény, nem pedig ezt a helyet. Igazából a saját bőrömben nem vagyok már otthon, nem ezek között a falak között. Az a valami nem maradna itt, hiába költöznék el. Mindenhova követne. Nem tudok elmenekülni előle.

Még az a szerencse, hogy a továbbiakban nem kell egyedül cipelnem ezt a hatalmas terhet. Tudniillik Min Yoongi velem fog lakni.

Hogyha belegondolok, mit mondott volna erre a fejleményre a pár héttel ezelőtti énem, akaratlanul is, de grimaszolnom kellett. Szégyellem magam, amiért eddig fajultak a dolgok, és azért is, hogy ennyire kiszolgáltatott lettem. Az incidens előtti időben Lee Jinsoul szeretett mindig mindent egymaga intézni. Sosem kért szívességet senkitől és sosem támaszkodott senki másra saját magán kívül. Pláne nem egy férfira. És most mégis erre kényszerül. Mindezt azért, mert elképzelhetetlenül fél és mert most először az életben nem boldogul egyedül.