A maszk

A maszk-befejezett novella

Ismét csapódott az ajtó. Lilla ideges volt, Noel pedig a szobájába zárkózott. Ez volt a harmadik alkalom a héten, hogy összevesztek. A téma ismét az volt, hogy a kisfiú semmiképp nem szeretne iskolába járni.

Noel egy nagyon különleges 11 éves gyerek. Születése óta - egy orvosi műhiba miatt - sok szenvedésen ment keresztül. Sokáig járták a kórházakat, míg sikerült minden életfunkcióját helyreállítani. Sajnos, azonban ennek ára volt. A kisfiúnak rengeteg műtéti hege lett, illetve az arca kissé másabb volt, mint a többi tizenéves gyerkőcnek. Az ő arca torz volt.

Ez az oka annak, hogy a harmadik vita zajlott le a héten az anyja és közte. Noel nem akart iskolába járni, mivel nem szerette a korabeli gyerekek társaságát túlzott őszinteségük miatt. Sokkal jobban élvezte kedvenc tanára társaságát, aki nem más volt, mint az édesanyja. Mindeddig ő tanította otthon, azonban Lilla már nem tudta tartani a tempót az oktatási rendszerrel. Nem rendelkezett elegendő ismerettel ahhoz, hogy fia megfelelően fejlődhessen tovább. Ezért döntöttek volt férjével a legjobb helyi általános iskola mellett.

A kisfiú azonban hevesen ellenkezett, de most már anyja nem engedett. Másnap reggel nagy nehezen sikerült kirángatni a fiút szobájából, hogy végre elindulhassanak az iskola felé. Az autóút nagyon csendesen telt. Az iskolához érve Lilla félreállt és így szólt:

- Tudom, hogy nem könnyű ez neked Noel. Sok idegen ember, sok idegen dolog. Tudom félsz, hogy mit fognak szólni hozzád. Félsz, hogy csúfolni kezdenek. Viszont ilyen szempontból 2021. a te éved.

Ekkor Lilla egy kék kis maszkot nyújtott a megszeppent kisfiúnak és így szólt:

- Most nem fogják látni az arcod. Egyszerűen beolvadhatsz. Te is egy leszel közülük.

Noel szemében látszott a megkönnyebbülés, amikor orráig húzta a maszkot. Kiszállt a kocsiból, hátára dobta a táskát és egy hálás köszönömmel búcsúzott. Édesanyja elhajtott, ő pedig elindult az iskola épülete felé.

Az ajtót kinyitva egy hatalmas folyosó tárult szemei elé, ami tömve volt szaladgáló gyerekekkel. A vidám kis arcokat minden színben pompázó maszkok takarták. Noel ténylegesen egy volt közülük. Teljesen beolvadva lépkedett az osztályterme felé.

A teremajtóhoz érve egy pillanatra megtorpant. Először csak belesett a terembe. Ezt a rövid pillanatot használta ki egy kislány. Halkan így szólt hozzá:

- Miért álltál itt meg? Nincsen semmi bent, amitől félned kellene – mondta vidám hangon a rózsaszín maszkja mögül.

- Nem félek én semmitől – csattant fel Noel.

- Jól van, jól van. Nem szerettelek volna felmérgelni – mondta sajnálkozóan a lányka, és a terem belseje felé vette az irányt.

- Sajnálom, hogy felemeltem a hangom! - kért bocsánatot Noel.

A lány erre visszafordult:

- Semmi baj. Gondolom, furcsa neked, hogy új vagy az osztályban. Én tavaly jöttem ide, szóval tudom milyen. Egyébként pedig, Rebeka vagyok. Téged hogy hívnak?

- Az én nevem Noel.

- Örülök, hogy megismertelek. Remélem, barátok leszünk majd.

- Barátok? Az mit jelent?

- Neked nincsenek barátaid? Tudod, akikkel játszani lehet, meg nevetgélni.

- Én csak az anyukámmal szoktam játszani.

- Akkor leszek én a te első igazi barátod – mondta Rebi csivitelve.

A rövid beszélgetésük végén egymásra néztek, és közösen léptek be az osztályba a többiek közé.

A nap nagyon hamar eltelt. Noel még az első órán bemutatkozott az osztálytársainak, akik nagyon örültek, hogy új társuk lett. Noel pedig roppant boldog volt, hogy nem tudták meg az ő kis maszkkal fedett titkát.

Este a vacsoraasztalnál örömmel számolt be anyukájának a napjáról. Mesélt a vicces osztályfőnökről, Mici néniről, Rebiről, az iskoláról és az osztályról. Lilla lelkesen hallgatta végig a vidámabbnál vidámabb történeteket. Örült, hogy Noel elfeledkezett arról, hogy miért nem szeretett volna iskolába menni. Oly sok idő után most először önfeledtnek látta fiát.

Teltek, múltak a napok. Noel nagyon élvezte az iskolát, de a legnagyobb örömöt a maszk viselése okozta számára. A kis textíliának köszönhetően rengeteg barátot szerzett. Marci, Berci, Panna és Kinga lettek számára a legkedvesebbek. Persze Rebi is ott volt, habár egyre kevesebb időt töltött vele. Nagyon kedvelte Rebit, de feltűnt neki, hogy a többiek szóba sem állnak vele. Épp ezért belül úgy érezte, neki sem kellene barátkoznia vele. Próbálta őt kerülni.

Történt egyszer, egy csütörtöki napon, hogy Noel az iskola menzájára érve megpillantotta az egyik asztalnál Rebekát. A lány egyedül ült, fejét az asztalra hajtotta. Csak csendes sírdogálása hallatszott. A kisfiú kis töprengés után odalépett hozzá és így szólt:

- Mi a baj Rebi?

A leányzó a hangot felismerve azonnal felkapta a fejét. Szemeit törölgetve válaszolt Noelnek:

- Az a baj, hogy senki nem szeretne velem beszélgetni. Már te sem. Tudom, biztos elmesélték neked is azt a dolgot, és te is kerülni szeretnél. Biztos te is azt hiszed, hogy ha hozzád vagy valami cuccodhoz érek, megfertőzlek. Mindenki így gondolja.

Noel csak állt. Nem értett semmit.

- Mégis miről beszélsz Rebi? Miért gondolnék ilyet?

- Tudod, te jól! – mondta.

- Nem, nem tudom! – emelte fel a hangját Noel. – Mondd el!

Erre a mondatra Rebi szomorú tekintettel húzta el a maszkját. Szája sarkánál megvillant az a titokzatos dolog. Egy folt. Egy pigmenthiányos terület.

- Ez lenne az – mutatott a foltocskára. – Megértem, hogy miért kerülsz. Mindenki ezt csinálja.

- Én ezt nem tudtam – mondta Noel döbbenten. - Nekem senki nem mondta ezt. Kerülni sem szerettelek volna. Az egyetlen ok, hogy kevesebbet voltunk együtt az az, hogy vannak már más barátaim is rajtad kívül.

Rebi arcán megkönnyebbülés látszott.

- Soha nem kerülnélek el azért, mert van egy foltod – ekkor Noel a maszkjához nyúlt. – Én is mutatok neked valamit.

Szép lassan levette a textíliát, és megmutatta Rebinek az arcát nem törődve a többi ott ülő gyerekkel. Mindenki ledöbbent. Noel nem foglalkozott velük, csak így szólt a lányhoz, aki fürkészte a hegeket az arcán:

- Én lennék az utolsó, aki nem lenne a barátod a foltod miatt. Nekem is vannak foltjaim. Nem pont egyforma az enyém meg a tiéd, de vannak. Ez vagyok én. A te legjobb barátod.

ML