Hétköznapi gondolatok

Nagymama

Csillogó szemekkel vártam a vasárnapokat. Még két nap... Már csak egy... Aztán csak azt vettem észre, hogy egy újabb hét telt el. Különös gondolat, miért épp a vasárnap, mi szívemet úgy melengeti? Igazság szerint mindegyik vasárnap ugyanúgy haladt tova. Apró, kötelezettségeink közé beékelődött családi szokások sokaságával töltöttük el, ami egy kisgyerek számára már-már unalmas lehet. Aki színt vitt az egészbe, az a Nagymama volt. Apukám minden vasárnap elment érte, azonban sosem lehetett előre tudni, hogy milyen a hangulata. Ezerféle álarc mögé bújtatta érzéseit, amelyeket ha akarta kuszán, rímek formájában hozott a felszínre. Ki a sorok között nem tudott olvasni, az rég elveszett sokszor értelmetlennek tűnő mondatai között. Mégis tőle tudtuk meg a legnagyobb titkokat. Üres kézzel sosem érkezett a Nagymama, minden vasárnap süteményt hozott nekünk, mi gyerekek ezért is vártuk annyira ezt a napot. Hiszen mi is lehetett volna jobb egy finom édességnél? Rímes elbeszélését sosem értettük. Tehát mifelénk a vasárnapok már csak ilyenek voltak, így teltek el éveken keresztül. 

 Akkoriban mindig azt hittük, hogy ez a nap számunkra a legkedvesebb, mert bizony finomabb süteményeket sehol máshol nem ettünk. Egy ideje viszont nem jár a Nagymama, süteményeket sem süt már. Időközben mi, gyerekek is felnőttünk. Az élet előrehaladtával a vasárnapok is megváltoztak. Eltűntek a megszokott szokások, kicsit mindenki megváltozott. Sokat gondolok a régi vasárnapokra. Utólag jutnak eszembe a történetek, melyeket a Nagymama mesélt. Már értem is őket. Sokkal érdekfeszítőbbek, izgalmasabbak, mint amilyen az aprósütemény valaha is volt. 

A nagy emlékezések közepette azon kapom magam, hogy nyúlok a telefonért, szeretném megtudni a befejezetlen mesék végét, hiszen egy ideje már tudom, a vasárnapok nem minket éltettek, hanem a Nagymamát.