random dolgok?

március.

Március. A meleg napokat néha nem várt fagyok váltják fel. Ironikus, mintha csak az életemről lenne szó. Mire újra hozzászoknék a meleg, boldog napokhoz hirtelen újra minden jeges és törékeny lesz. Ez a nap se más. Nem lepett meg. Már rég ott volt a levegőben, bármennyire szerettem volna, hogy ne legyen. Gyalog mentem. Bármit megtettem volna, hogy megoldjam. A végsőkig küzdenék értünk. Talán ez a legnagyobb hibám. Olyan sokszor és könnyen engedtek már el engem mások. Én miért nem tudom megtenni velük mégsem? Kényszeres ragaszkodásom már-már több kárt okoz bennem, mint hasznot. Mégsem eresztem. Mint az újszülött emberszabásúak az anyjukba, úgy kapaszkodom én is a maradásomért. Azonban ahogy nekik, egyszer nekem is engednem kell. Mikor már az utamban áll és nem visz előre. Mikor jön el ez a pont? Eljön egyáltalán? Van erre valami szabály, hogy el kell jönnie?

Fejemben ezekkel a gondolatokkal érkeztem meg. A kapuban azonban, mintha mindent töröltek volna onnan. Gondolataim üresek lettek. Egy szó nem hagyta el számat. Egyszerűen nem tudtam kimondani a szavakat. Nem lepett meg, sose sikerült. Ő beszélt helyettem is. Nem tudja mi legyen. Nem jó így. Mások vagyunk. Nem működik. Túlságosan ragaszkodom hozzá, nem hagyom élni. Szabadság kell neki. A legjobb az lenne, ha hagynánk egymást. Talán csak egy kis időre. 1-2 hét, aztán meglátja. Nem érti. Nem hibáztatom, sokszor én sem magamat. Olyan görcsösen vágyom a szeretetére, még könyörögnék is érte. Hah, szánalmas. Csak a többiek meg ne tudják. Azt mondanák többet érdemlek ennél. Igazuk van, tudom. Bárcsak ilyen könnyen menne. A szerelem sajnos ennél rosszabb. Nem akarok szünetet, felesleges. Tényleg így gondolom. Nem várhatok otthon ölbe tett kézzel, míg ő rájön mi lenne számára a legjobb. És nekem mi lenne? Úgyis magányos vagyok szerinte. Úgy gondolhatja nekem mindegy. Engem nem befolyásol. Nem hinném onnan van visszaút. Szeretném, ha onnan nem lenne visszaút. Nem tudnám kitenni ennyi szenvedésnek a szívem. Többet érdemlek. Tudom. Szeretlek, de már nincs ott a köd. Nem lepett meg kijelentése. Sose voltam még elég jó hosszútávon senkinek. Idő kérdése volt. Szavai mégis éles tőrként nyilalnak bele a szívembe. Szinte hallom, ahogy a padlóra esnek apró szilánkjai. Talán, ha otthagyom őket egy óvatlan mozdulattal belelép majd és megtudja mit érzem én valójában. Talán csak az ágy alá söpörné őket, hisz nem az ő feladata feltakarítani a szemetem. Próbálom menteni a menthetőt. Minél kevesebb szilánkot hagyjak magam után. Nem kell tudnia mit élek át miatta. Nem érdemli meg. Szavaim engem is meglepnek. Ez nem én vagyok. Adj egy utolsó esélyt. Vicces. Mintha csak az én hibám lenne, hogy itt tartunk. Én csak szeretve szeretnék lenni, tényleg ez lenne az ára? Van még visszaút. Mondja ki ő is végül. Vajon tényleg van? Szeretném, hogy igaza legyen. Szeretném szeretni, de tudom, hogy ennek nem kéne ilyen nehéznek lennie. Nem kéne folyton félelemben élnem, hogy meggondolja magát és elválnak útjaink végleg. Sajnálom. Mindent. Ahogy ő is. Hiszen csak két gyerek vagyunk, akik nem tudják, hogy szeressék a másikat. Én hiszek benne, hogy ő is így érzi, még ha nem is igaz. Legalább a fejemben biztos lehetek abban, hogy szeret. Ez nekem elég. Elégnek kell lennie.

Így telik a március. Bárcsak újra napsütés lenne. A madarak hajnalban már dalolnának. A fákat virágok lepnék el. Tudom, hogy ő is ezt várja. Már mióta. A tél azonban egyre tovább tart. Már abban sem vagyok biztos, hogy véget ér egyszer. A tél is lehet szép a maga módján, nyugtatom ezzel magamat. A hó és a lehullott levelek biztonságot nyújtanak, ismerősek már. Tudok együtt élni vele, hozzá tudnék szokni. Titokban viszont mindig tavaszra vágynék, hisz madárcsicsergést és nyíló virágokat érdemlek. Talán a szívembe is eljön hamarosan a tavasz. Sokat kell tennem érte, de várni fogom. Szívem ajtaját feldíszíteném és csak olyanok léphetnek majd be az ajtaján, akik megérdemlik. Remélem ő is szeretné átlépni majd a küszöbét. Hisz helye lesz ott. Neki mindig lesz.