SZILUETT A PORBAN

SZILUETT A PORBAN (1/2)

Ősz vége lévén a nap már rég lemenőben van, amikor Minho Felixszel az oldalán kilép az iskolából a kilencedik órájuk végeztével. Minho már most úgy érzi, hogy csak akkor tudná magát száz százalékosan kipihenni, ha a két és fél hónapos nyári szünetben ki sem kelne az ágyából, de az még borzasztóan messze van, és az sem vigasztalja, hogy ezt minden bizonnyal nem fogja tudni megtenni. 

– Lix, nem értek semmit, amit mondasz – közli Minho letörten, a fiú fáradt szavaiba vágva. Felixszel, aki két éve költözött ide Ausztráliából, könnyedén összebarátkozott, nemrég pedig megbeszélték, hogy két naponta váltanak koreairól angolra, ezzel fejlesztve Minho nyelvtudását – amiből valljuk be, nem sok volt neki. 

– Mert nem figyelsz – mondja Felix továbbra is angolul. – Látom rajtad, mikor kikapcsolsz és se kép, se hang! Ha koncentrálnál, biztosan értenél valamennyit, de kilenc óra után nem várom el, hogy képes legyél koncentrálni. 

Minho elhúzza a száját, de igazat ad Felixnek. 

– Mi lenne, ha reggelente angolul beszélnénk, délután pedig koreaiul? 

– Oké, de akkor minden nap így csináljuk – egyezik bele Felix. 

Minho csendesen rábólint a dologra, de tudja, hogy holnap korán reggel ezért átkozni fogja magát, amikor Felix az erős ausztrál akcentusával és a sziporkázó mosolyával fogja köszönteni. 

Letelepednek az iskola előtti buszmegállóban, míg azt a rozoga járművet várják, ami hazaszállítja Felixet. Minho néhány utcányira lakik csupán, de egy alkalmat sem hagy ki, hogy együtt várakozzon a legjobb barátjával. 

– Hyunjin elhívta randizni Seungmint. 

Felix mély hangja éles késként szeli át a kellemes csendet maguk között. Minhonak nincs ereje meglepődni, annyira nem is foglalkoztatja a téma, de azért érdeklődést erőltet magára:

– Hogy hogy? 

– Holnap elmesélem, most nincs kedvem annyit beszélni.

Szótlanul összemosolyognak, Minho fagyos testét melegséggel tölti el a gondolat, hogy mennyire szereti Felixet és milyen könnyen megértik egymást. 

Amikor a sarkon látják befordulni a buszt, mindketten felállnak. Minho egyből ugrálni kezd, hogy leküzdje a hideget, de közben visszaöleli Felixet, aki szorosan a karjaiba zárja. 

– Holnap találkozunk, aludj jól – mondja Felix, Minho pedig halovány mosollyal húzódik el tőle. 

– Te is. 

Megvárja, hogy Felix felszálljon a buszra, majd azonnal hátat fordít és hazaindul. Az iskola udvara egészen az utca végéig tart, így jobb tevékenység híján a focipályának kikiáltott területet figyeli. Minden olyan csendes és homályos, amit az egyik fele, amely imádja a nyugalmat, tökéletesnek él meg, azonban a másik, ami pedig mindentől megrémül, nem érzi magát biztonságban. Ahogy a két ellentétes érzés harcol benne, egyszer felgyorsítja a lépteit, máskor pedig lelassítja, amitől úgy gondolja, hogy külső szemmel bolondnak tűnhet, de nem hiszi, hogy bárki is őt figyelné ebben a pillanatban. 

Még nem ér ki az utcából, de megunja az iskola bámulását, viszont mikor éppen elfordítaná a fejét, faágreccsenés és egy halk nyögés üti meg a fülét. Halálra rémülve megtorpan, a vér megfagy benne, de amint különböző horrorfilmekből lévő képek hálózzák be az elméjét, újra tűzforrón és pánikolva kezd zubogni az ereiben. Másodpercekig levegőt sem vesz, mozdulatlanul áll a járda közepén, mint egy kőszobor. Az újabb nyöszörgésre összerezzen, és hezitálás nélkül indul a hang irányába.