Percy Jackson Headcanons

Évforduló (Percabeth)

409 szavas szösszenet. Ez életem első ilyen akármilye, úgyhogy remélem tetszik. Nincs ötletem a kövi sztorira, úgyhogy lehet kérni.
Jó olvasást!

Ne! - Ez volt Percy első gondolata, mikor felébredt. Csak egy álom volt. Egy borzalmas álom. Mint minden félisten, Percy is bőségesen kapott a rémálmokból, viszont a Tartaroszban történtek után ez csak rosszabb lett. A sötét kabinban újra és újra lepörögtek szemei előtt a szörnyű rémképek. Zoë Nightshade, Beckendorf, Silena, Luke, Bob, a titán... De a legszörnyűbb mégis Annabeth rémült arca volt, mikor majdnem saját mérgében fojtotta meg Akhlüszt. Annabeth félt. Tőle. Ezután komolyan azt hitte, hogy a lány el fogja hagyni.
Percy megrázta a fejét, majd hunyorogva megnézte az időt. Augusztus 18., hajnali három. Remek! Lefeküdt, majd próbált visszaaludni, ám fejében csak úgy nyüzsögtek a gondolatok. Az sem segített, hogy a bungalóban található szökőkút gyengéd csobogása, mely általában megnyugtatja, most csupán idegesítő zajként hatott. Gondolatai a szerelme és közte lefolyt vita körül forogtak. Átkozta magát, amiért ilyen makacs volt.
- Inkább megyek, - suttogta magának az üres kabinban - kicsit kiszellőztetem a fejem. Csöndben felöltözött, kiosont, vigyázva, hogy senki észre ne vegye. Nem szeretett volna senkivel sem találkozni. Csak ment, amerre a lába vitte, mígnem valahogyan a parthoz ért. Sóhajtva ült le a víz közelébe. Mélyet szippantva a sós, tengeri levegőből lehunyta szemét, és gondolkodott. Már nem is tudta, hogy min kezdtek el veszekedni. Valószínűleg valami hülyeségen, de köszönhetően annak, hogy aznap mindketten bal lábbal keltek fel, pár perc alatt már a fél tábor tőlük zengett. Megoldani viszont nem tudták. Mind a ketten túl feszültek, és makacsok voltak ahhoz, hogy véget vessenek a spanyol szappanoperákat megszégyenítő szóváltásuknak. Bármit megadott volna, hogy újra nyugodtan láthassa élete szerelmét...
Nem tudta, hogy mennyi idő tehetett el, mikor arra lett figyelmes, hogy valaki leül mellé. Tudta, hogy ő az, mégis félt megszólalni. Nem néztek egymásra, mindketten a tenger hullámai vizslatták. Percy mikor úgy érezte, hogy elegendő bátorságot gyűjtött, odafordult Annabeth-hez, arra viszont nem számított, hogy a lány is ugyanezt tette. Arcán a megbánás jelei mutatkoztak. Percy szerint ő sem aludhatott valami jól, mégis így volt tökéletes. Az a mindent átható tekintet, melyben minden alkalommal elveszett, akárhányszor belenézett. Imádta napbarnított bőrét, szőke, hullámos haját. Imádta az egész lényét.
- Sajnálom! - mondták egyszerre, mire mindketten elmosolyodtak. Annabeth Percy vállára hajtotta a fejét, a fiú pedig átkarolta. Így ültek egy darabig, mígnem megpillantották a nyári nap első sugarait. Percy még közelebb húzta magához a lányt - már ha ez lehetséges egyáltalán. Ha bomba robbant volna mellettük, az sem tudta volna megzavarni az idilli pillanatot.
- Hé! - suttogta a lány. - Boldog évfordulót, Hínáragy!
- Boldog évfordulót, Észlány - monta, majd megpuszilta a lány homlokát.