Percy Jackson Headcanons

Azok a reggelek... (Solangelo)

Heló, heló, igen, még élek, köszönöm kérdésetek! Nos az eltűnésemre... nincs semmilyen magyarázatom, egyszerűen csak nem volt se kedvem, se időm, de most ismét belém jött a hoppáré, és gondoltam, miért is ne? Így ismét itt vagyok, remélhetőleg aktívabb leszek úgy ennél a könyvemnél, mint a másiknál. Mindegy is, nem akarom sokáig húzni itt ezt az akármit, ezért jó szórakozást kívánok az olvasáshoz! Oh, és még valami! Csak a mai nap folyamán 6 fogalmazást írtam, ezért kérlek vegyétek figyelembe, hogy ezt itt a fogalmazókészségem utolsó morzsáival írom. Na de akkor mégegyszer jó szórakozást! 

A szobában teljes csend honolt. Az ablakon beszűrődő Nap sugarai lágyan csiklandozták a két fiú arcát. Az arany hajszínnel megáldott félisten egyéb tevékenységek hiányában a mellette fekvőt tanulmányozta. Will, mint szinte mindig, most is sokkal korábban kelt fel, mint párja. Ilyen esetekben pedig jobb híján az imént említett cselekedetre kell vetemednie. De nem mintha bánná, sőt épp az ellenkezője! Imádja nézni szerelmét alvás közben. Ilyenkor az arca kisimul, eltűnik róla az emberfeletti bú, s a szenvedés nyomai. Néha még motyog is álmában! Általában olaszul, így Willnek sokszor esélye sincs megérteni őt. Ennek ellenére mégis élvezi. Na de hát jóból is megárt a sok - mondogatják a nálamnál okosabbak -, így a szőkeség is megunja ezt egy idő után. Óvatosan fordul az éjjeliszekrény felé, próbálva kilesni az időt. Tizenegy óra. Nos akkor ideje lenne felkelteni Csipkerózsikát is! - gondolta.

-Jó reggelt, Death boy! Hasadra süt a Nap! - próbálta keltegetni Nicot - hiába.

-Gyerünk, ébresztő!

-Csak még öt percet... - motyogta álmosan, mielőtt fejére húzta a takarót.

Látva szavai hiábavalóságát Will úgy döntött, más módszerekhez folyamodik: csókolta, ahol érte. A fiú szájánál kezdte, fokozatosan haladva lefelé, míg a hasáig nem ért, amikoris kedves párja úgy döntött, végre ad valami életjelet.

-Hagyj! - mormolta, hosszan elnyújtva az 'a' hangot. - Túl korán van még ehhez!

- Ugyan mihez? - kérdezte, majd kihasználva Nico zavarát, és reggeli bágyadtságát, élete szerelmét, kedvesét, párját, a legkegyetlenebb, legembertelenebb módon folytatta a fiú keltegetését: elkezdte csikizni. 

A fekete hajú nem számított eme aljas húzására, s levegő után kapkodva rúgkapált, s ahol érte ütötte a szőkeséget - teljesen feleslegesen. Az eddig csöndes szobát teljesen betöltötte a hangos, szívből jövő kacagás. Ki hitte volna, hogy egy ilyen mindig komoly, mélabús fiúnak van a leggyönyörűbb, legcsilingelőbb nevetése? Egy idő után Will végre abbahagyta társa kínzását, s visszafeküdt a még mindig lihegő Nico mellé.

-Most boldog vagy? - kérdezte bosszúsan a Hádész-sarj. - Már esélyem sincs visszaaludni!

-Ó, de még mennyire...