last night on earth

ᴏɴᴇ

Mindenhol pánik uralkodott, az utcán fejvesztve rohangáltak az emberek. Elléptem az ablaktól, ahol eddig leskelődtem, mert arra a következtetésre jutottam, hogy ez nem lesz hosszú életű. Mármint az emberiség. Amerikában már rég átvették a hatalmat az élő halottak, ahogy Afrikában és a környező országokban is. Gondolkozva fordultam édesanyám felé, kinek szemében ezernyi érzelem tükröződött. A tévében egyedül a híradót adták, ahol folyamatosan nyomták a „csak semmi pánik!" dumát. Természetesen akárhányszor hallja ezt az ember, annál jobban pánikol.

-Szerinted meddig bírjuk majd?-kérdeztem szaggatottan. Nem féltem. Őszintén szólva eddig nem is nagyon hittem benne, hogy tényleg zombi apokalipszist indított egy bomba robbanása. Pontosan addig, ameddig édesapám be nem toppant hozzánk szétszaggatott felsőben, hörögve, és a halál bűzével körülvéve. Meg kellett ölnöm... véglegesen. Akkor tudatosult bennem, hogy ez mennyire komoly. Hogy ezek sokszorozódnak, és valamilyen csoda folytán folyamatosan éhesek. Megeszik a tetemeket, felássák a temetőket. Én az összes élő, és mozgó lényt átváltoztatják. Azt hittem, hogy ez csak a filmekben létezik. Nagyon úgy néz ki, hogy én is belecsöppentem egy ilyen filmbe. Aminek nem lehet happy end a vége.

-Nem tudom.-rázta meg a fejét tanácstalanul. Le tudtam olvasni az arcától, hogy próbál minél pozitívabban gondolkodni. Reménykedik, hogy le fogom tudni élni normálisan az életem, nem lesz probléma a mutánsokkal, találnak gyógymódot. Csak senki sem tudja, hogy kik... Az összes orvos agyzabálóvá változott.

-Nem szeretném, hogy téged is úgy kelljen lássalak, mint apát.-törtem meg, mikor visszagondoltam egy héttel ezelőttre, mikor az ominózus gyilkolás történt. Átrohantam a lakás másik felébe anyukámhoz, aki magához ölelt.

-Akkor nagyon bátor és erős voltál.-suttogta a fülembe, mire még jobban sírni kezdtem. A hátam simogatta, miközben halkan énekelte nekem azt a dalt, amire kiskoromban minden este elaludtam. Lassan ugyan, de a sírásom lecsillapodott, mikor magam elé képzeltem apát. Mosolygott, mint mindig, mikor velünk volt. Szemeiben boldogság csillogott, és azt mondta nekem, hogy ne sírjak miatta, már egy sokkal jobb helyen van, ahol nem akarja felfalni a szerettei agyát. Felnevetett. A fejemben mindig mindenki boldog. Minden világos, és csodálatos, olyan, mint egy tündérmese.

-Nem tudom felfogni, hogy megöltem őt.-szipogtam, mikor átszeltem a ködfelhőt, ami leszállt a tudatomba, ezzel behomályosítva minden emlékem, ami valamilyen fájó pillanatot tartalmaz. Újra tisztán éreztem a maró fájdalmat, de próbáltam magam visszafogni, és nem teljesen kiborulni. Tudtam, hogy anyának is éppen annyira fáj, mint nekem, talán jobban is. Nem vehetem el tőle a gyászt, neki is szüksége van rá.

-Már halott volt. Ha nem ölöd meg, ő öl meg téged. Jegyezz meg valamit, kislányom-tolt el kissé magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Letöröltem könnyeim, hogy rendesen lássam édesanyám gyönyörű arcát, amit mindig is csodálva figyeltem-ezekben a helyzetekben nincs idő gondolkodni, érezni, vagy szeretni. Vigyázz magadra, és élj túl. Fiatal vagy, előtted az élet. Hiszek benned. Ha valaki, akkor te biztosan képes vagy harcolni. Különleges vagy.-kezei közé fogta arcom, és nyomott egy lágy puszit a homlokomra, mint mindig, mikor éppen rossz kedvem volt, vagy csak vágytam egy kis szeretetre. Elmosolyodtam, viszont valahol legbelül motoszkálni kezdett az a bizonyos emberi tulajdonsághoz vezető inger, ami kimondtatja veled, hogy nem hiszed el, amit mondanak neked.

-Ezeket csak ezért mondod, hogy megnyugtass-nevettem fel erőltetetten. Tudtam, hogy semmi különleges nincs bennem. Annyira átlagos vagyok, mint egy kavics az út szélén, amibe néha belerúgnak, mert jó móka.

-Nem, azért mondom...-a végét már nem hallottam, mert a csengő vonyításra emlékeztető hangja kettéhasította a levegőt. A fülsiketítő zaj mellett dörömbölést hallottam, és kétségbeesett kiabálást. A bejárathoz szaladtam és kinéztem a kukucskálón. Nem sokat láttam a jövevényből, de azt megállapítottam, hogy nagy bajban van. Kitártam az ajtót, amin szinte beesett, majd bezártam mögötte. A földön ült, és a lábát szorongatta. Megérintettem a vállát, mire felnézett rám.