Nemrégiben AI segítségével, fraktálgrafikáimra alapozva fantasy-tájképek alkotásával kezdtem el foglalkozni. Annyira inspirálóak a képek, hogy úgy döntöttem: kerekítek köréjük egy novellát...
Az írás nem áll távol tőlem, két verseskötet és egy fanta...
Amikor Lonix és jómagam útra keltünk, nem sejtettük milyen is lesz az az út. Sosem jártunk Zeon birodalmában, ahogyan mások sem, a nagyon kevés kivételtől eltekintve. Csak az irányt ismertük, de az olyan égtáj felé mutatott, amerre még a fejünket sem szívesen fordítottuk. Annak a helynek rossz volt a szaga, az íze, fekete az aurája. Tele volt varázslással, és persze furcsa szerzetekkel. De éppen e két utóbbi tény szabta meg számunkra azt a bizonyos útirányt. Át a Setét Erdőn!
Elhagyni Axaria hercegségét? Kinek jutna eszébe ilyesmi? Itt, a kék vizű tavacskák partján, az árnyas ligetek ölelésében béke és jóság honolt, amióta az eszemet tudom. A gonoszság, az ármány nem divat, a mágia évszázadok óta száműzött játékszer. Vagy mégsem? A gyanú sokáig parázslott láthatatlanul a leplező hamu alatt, de végül lángra kapott, amikor kiderült, hogy a hercegnőt mi sorvasztja rendíthetetlenül. De erről majd később... Most térjünk be ebbe a sötét erdőbe, amely úgy határos Axariával, hogy a vékonyka sáv átlépését normális ember meg sem merészeli. Mert a jóság és a gonoszság határa az, a szépség és a csúfság mezsgyéje... Ott állhatsz mellette, karnyújtásnyira akár, mégsem érzékeled a rontást, az átkot, ami azon a vidéken terpeszkedik. Aztán lépsz egyet, és sikongó lélekkel menekülsz.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ebbe a sötét és gonosz erdőbe nekünk mégis be kellett merészkedni, hogy szívet és testet megacélozva, elmét próbára téve eljussunk Zeon kastélyába... Korábban nem jártunk az elátkozott földön, sem Lonix, sem én. Minden, amit tudtunk, kocsmai mese, piaci suttogás volt csupán. Hogy féltünk-e? Nagyon! Mégis mentünk, mert nem tehettünk mást. Éppen csak pirkadt, amikor a Setét Erdőhöz érkeztünk. Nem tanakodtunk, gondolkodás nélkül behatoltunk a fák közé. Az aljnövényzet gyér és elkorcsosult volt. Mindenütt tócsák foltozták a földet. A fák normálisnak tűntek, azt leszámítva, hogy rengeteg volt közöttük az élettelen. Az első élményünk az volt, amint a szőr szinte minden testrészünkön felágaskodott. Én akaratlanul is a hajamhoz kaptam, abban a hitben, hogy minden egyes megmaradt szál az égnek mered. Persze nem így volt. Barátom - látván e mozdulatsort - megmosolygott. Ezt követően sokáig nem láttam őt nevetni...
Jó órányit nyomultunk előre, némán, egymás mellett menetelve. Állatoknak ugyan nem volt látható nyoma, de a neszek, zajok azt sejtették, hogy nem vagyunk egyedül. A távolba tekintve mindig úgy tűnt, hogy hamarjában nagyobb tisztáshoz érünk, de a derengés velünk együtt siklott előre. Láttuk a fényt, de sosem értük el.
- Érted ezt? -kérdezte Lonix. - A fényre kellett volna érnünk... - De az folyton előrébb lopakodik. -fejeztem be a félbehagyott mondatot. - Nem láttam soha ehhez foghatót. - Szerinted ez valami érzékcsalódás lehet? - Ne felejtsd el, ez egy elátkozott hely. - figyelmeztettem. - Itt nem normálisan működnek a dolgok. - Nekünk mégsincs semmi bajunk. -replikázott a barátom. - Azért csak óvatosan! - Szerinted napnyugtáig kiérünk? - Fogalmam sincs. - feleltem. - Annyit tudok, amennyit te. - Nem vagy éhes? Haraphatnánk valamit... - vetette fel aztán kisvártatva. Nem ellenkeztem, így kerestünk egy ülőalkalmatosságnak megfelelő fatörzset. Megrugdostuk egy kicsit, hogy elejét vegyük az esetleges meglepetésnek, de semmi különös nem történt. Leültünk hát, és nekiláttunk a kenyérből és szalonnából álló lakomának. - Nincs íze a szalonnámnak. - közöltem. - Én sem érzek ízeket, sem illatokat. Furcsa... - És olyan, mintha nem is nappal volna. - Itt talán nem is az van. - Nem vagyunk másik bolygón, Lonix! - emlékeztettem. - Menjünk! Ezzel egyetértettem, így hát folytattuk utunkat.
