Nemrégiben AI segítségével, fraktálgrafikáimra alapozva fantasy-tájképek alkotásával kezdtem el foglalkozni. Annyira inspirálóak a képek, hogy úgy döntöttem: kerekítek köréjük egy novellát...
Az írás nem áll távol tőlem, két verseskötet és egy fanta...
Lana néhány lépéssel előttünk haladt. Léptei magabiztosságot sugalltak, s ebből az sem vont le semmit, hogy lépéshossza fele volt a miénknek. Törpe létére hihetetlenül kecses, mondhatni: nőies volt. Őszintén szólva nem csodálkoztam, hogy Lonix teljesen oda volt érte. Nem mondta ki ugyan, de minden mozdulatára ez volt írva. Arra különösen, amikor hasra esett egy kitüremkedő gyökérben. Az erdő közben kezdte új arcát mutatni felénk. S ez még baljósabbnak tűnt, mint eddigi fizimiskája. Bár a sötétség uralkodott a zöldek és barnák között korábban is, mégis, e két szín ezernyi árnyalata játszott érzékeinkkel. Mostanra a zöld is és a barna is szürkülni látszott. Ahogy haladtunk, az élénkséget a sápadtság setét változata váltotta fel. Végül úgy éreztük, kiszaladtunk a színes világból, aminek helyét itt a szürkeség vette át.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A növényzet... Nos, meg nem mondhatom, milyen fák között bandukoltunk. Némelyik fenyőfélének tűnt, némelyik tölgynek, vagy bükknek, de valójában olyan elkorcsosult volt mindegyik, hogy inkább tűnt ismeretlennek, mint ismerősnek. Egyik-másik fa azt sugallta a távolból, hogy a törzse le sem ér a talajig, aztán amikor közelebb értünk hozzá, kiderült, hogy ez csupán érzékcsalódás... Az aljnövényzet gyér volt, a talaj hamuszürke. Állatoknak továbbra sem láttuk nyomát, noha folyton az volt az érzésünk, hogy riadt, vagy éppen gonosz szempárok vizslatnak láthatatlanul bennünket.
E gondolatokat Lana hirtelen felemelt karja szakította meg. A lány megtorpant és hátranézett. - Be a fák közé! -suttogta úgy, hogy azért az megfellebbezhetetlen parancsnak tűnjön. - Hasra! Le a földre! Letértünk hát a furcsa ösvényről, bevetettük magunkat a fák közé, és egy kidőlt, korhadó fatörzs mögé hasaltunk. Persze Lonix kérdezett volna, de a törpelány arckifejezése balé fojtotta a szót. Belém is. Hamarosan léptek zaját véltük hallani. A kusza hangok lódobogássá tisztultak. Lana jelezte, hogy ne emljük fel a fejünket. Nem is akartuk. Ahogy mondani szokás, jeges rémület vett erőt rajtunk. A szőrszálaim kiegyenesedtek, a fejbőröm bizsergett, a karom lúdbőrös lett. A lódobogás dübörgéssé erősödött, s kisvártatva négy vagy öt árny suhant végig azon az úton, amelyn egy perccel korábban mi lépkedtünk. A rejtekünk jól szolgált, az ismeretlen csapat nem lassított. Éppen kezdtünk volna felállni, de Lana újabb utasítást adott: - Simoljatok szorosan a törzshöz! Még nincs vége! -mondta. S valóban, néhány szemvillanás elteltével az előbbinél csendesebb, de annál baljóslatúbb hang csempészte vissza lelkeinkbe a félelmet. Abból, amit hallottunk, arra következtettem, hogy bármi legyen is a hang forrása, az nem a földön jár, hanem inkább repül. Minden esetre ez sem vett észre bennünket, s hamarosan eltávolodott. Vártunk még egy kicsit, aztán a lányt követve felkászálódtunk. - Együnk valamit. - javasolta. A hanja remegett, s az arcáról is leolvashattuk: ő is félt. - Mi volt ez? - kérdeztem, fittyet hányva a lány táplálkozási ötletére. - Zeon árnylovasai. Amolyan felderítő csapat. - mondta Lana. - Néha látjuk őket, néha csak halljuk a lovaikat, vagy a masináikat. - Gépeik vannak? -csodálkozott Lonix. - Azok csak legendák! - Pedig én már többet is láttam. Keréken gurulókat is és repülő masinákat is. Nem legenda! Közben tényleg nekilátott az evésnek, s mi követtük a példát. - Érzitek ezt a furcsa bűzt? - kérdezte közben. De nem várt választ, mert folytatta: - Ezek a masinák valami olajszerű folyadékkal működnek. Fűstöt okádnak, az ilyen büdös. - Azt hallottuk, a nagy bomba előtt voltak ilyenek a régi világban. - mondtam én. - De hogy igaz volna... - Keveset tudtok ti, axariaiak. Élitek a kis boldog életeteket. És talán jól van ez így. Vagyis jól volt eddig. De most változóban a világ... Nem szóltunk semmit. A gondolatainkba mélyedve eszegettünk, noha a falat nehezen akart lecsúszni a torkunkon. Visszatértünk az ösvényre, és Lanát követve indultunk tovább.Fertály órát követően az erdő megint új arcát kezdte mutatni. - Tűz lehet ott, a távolban? - tette fel a költői kérdést Lonix.
