Várom a védelmezőm!

2. fejezet-Draco

A hangfalakból, először csak halk sercegés szűrődik ki, majd a gyakorlott ujjak, a helyére illesztik a lemezen a tűt. A bakelit lassan forogni kezd, monoton, egységes fordulatokkal, és pár pillanat múlva, valamilyen lágy, komoly zenei darab váltja fel a sercegést. A hangok betöltik a teret, és a férfi egy pillanatra behunyja a szemét, sóhajt egyet, és ahogy kiengedi tüdejéből a levegőt, jóleső bizsergés árad szét a testében. Hanyagul felgyűrt ingujja láttatni engedi, hogy a világos szőrszálak, az égnek merednek, majd ahogy alábbhagy a borzongás, újból elsimulnak. Rajong az első hangok tökéletességéért, ahogy megtörik és átformálják a csendet, átadva a szerző energiáit, és gondolatait, de mégsem erőszakolva rá a hallgatóra, teret hagyva az egyén érzelmeinek is, hogy mindenkinek azt jelenthesse amire a legjobban vágyik. A zene lágy hullámzását követve, átszellemült, hosszú léptekkel, átszeli a nappalit, és a konyhaszigetet megkerülve az egyik magas polc előtt megtorpam. Kecses mozdulattal a magasba nyújtózik, kissé pipiskedve, és leemel egy karcsú fehérboros poharat a felső polcról. Az üveg, csilingelve koppan, a meleg árnyalatú, sötét fa pulton, hosszú fénylő árnyékot vetve a felületére. Draco Malfoy most hátat fordít, és a konyha-nappali találkozásának vonalán elhelyezett, a pulttal megegyező árnyalatú bortartóhoz lép. A rekeszes bútordarabban, számos, Draco szavaival élve, kiválló minőségű ital sorakozott, ínyenc gazdájukra várva, aki most gondos alapossággal kezdte böngészni az egyik fehér, félédes, címkéjén feltűntetett adathalmazt. Hümmögött kicsit, azon kevés emberek közé tartozott, akik pontosan értették a bonyodalmas szakszavakkal, barokkos körmondatokba foglalt tanninok és egyéb furcsaságok jelentését. Majd dudorászni kezdett, a zene ütemére dobolva a palackon, melyet végül kiválasztott, és a pulthoz sétálva a pohár közelébe rakott le. A magasba tartott borospohár, megcsillant a lámpa sárgás fényében, ahogy Draco, gyönyörködve forgatta körbe. Mióta elhagyta Angliát, az átélt szörnyűségek után, egy jobb élet reményében, hatalmas örömét lelte minden apró szépségben, és talán félig meddig tudatosan is kereste a kis véletlen csodáit a környezetében, és önmagában. Szinte ugyan ebben a pillanatban, másik kezével kihúzta a csípője magasságában lévő fiókot, kicsit odépp billenve, elegánsan szinte egy balerina kecsességével, és helyet engedett neki. Hangos csörgéssel kotorásszni kezd, ujjait szinte égeti a hideg fémek steril felülete, de sehol nem találja a dugóhúzót.
"Talán máshová raktam véletlenül?" Fordult meg a szokatlan gondolat a fejében.
"Ez a hanyag magatartás nem jellemző rám"
elmélkedik. Majd még egyszer átforgatja a fiókot, de indulatok nélkül, egy gyermek kiváncsiságát idéző hozzáállással, és diadalmas mosollyal nyugtázza, mikor a kések és villák halmaza közül kikandikál a keresett tárgy. Elégedetten, húzza elő a fiók mélyéről, a mozdulatot csattogó hangzavar követi, majd gyakorlott mozdulatokkal, nyomja, majd forgatja bele a puha parafába. A dugó nyöszmörög, és a szokásossal ellentétben, könnyen megadja magát, és a határozott rántást követően, hangosat cuppanva enged utat először a csodás ital jellegzetes, édeskés illatának, majd az összecsengő üvegek éles hangjától kísérve, a megbillenő palackból meginduló, világos aranysárgás folyadéknak, amely selymesen idomul, a pohár öblös alakjához, apró örvényt kavarva. Draco kecsesen fogja, hosszú vékony ujjai közé a hideg üveget, és apró, körző csuklómozdulatot téve, meglögyböli a tartalmát, felszabadítva a bor illatát, és ezzel az igen megosztó, borrituáléval, előhozható aromákat. Érzéleny orra azonnal megérzi a levegő semleges illatába keveredő, édeskés felhangot. Szinte andalogva jut el a ház talán legcsodásabb pontján gondosan, taktikailag elhelyezett karosszékhez, amely hívogató puhaságával, és egzotikus sötét, majdnem fekete, de enyhén viharos ég színű, bársonyborításával csábította, örök hedonizmusra az arra tévedőket. És Draco büszkén mondhatta el, hogy az ő kis birodalmában, igen nagy a jövés- menés. Ahogy kényelmesen elhelyezkedett, a gondolatmenete magával ragadóan hullámzott tovább. Mikor megérkezett ide, jó pár évvel ezelőtt, erre a nagyon távoli és ismeretlen vidékre, célja volt, hogy soha senki ne találja meg, és az örök magány folytásában, kínlódhasson, és tengethesse a még hátralévő napjait. De a sors nagyon mást tartogatott számára, ami lassan de bizgosan, beszivárgott az életébe és átvette az uralmat és még rengeteg váratlan meglepetést tartogatva sunnyog a semmiben, és előre nevet majd a történet abszurditásán. A fotel ölelésében, Draco, a megérkezése pillanatára gondolt, ahogy a hopponálás gusztustalan érzése, még forgatta vele a világot, kibámult a ház leglátványosabb pontjának nevezett, hatalmas falat helyettesítő üvegeken, és újra érezte a gyomra összezsugorodik. A hirtelenjében összepakolt táskára, amiben a logikának és az ép észnek, teljesen ellentmondó tárgyak, és ruhadarabok voltak behajigálva. A csillagok nyugodt, sápadt fénye, olyan szelíden ragyogott ezen az éjszakán is le rá, mint akkor. A hűvös szél, az emlék éjszakáján, felborzolta a haját, és a fülében még visszhangot vetett a veszekedés, ami kegyetlenül rúgta át a holtponton, és erősítette meg véglegesen, hogy máshol kell keresnie a boldogságot. "Amerika." Mormolta most a pohárba, és kissé megbillentve, hagyta, hogy a bor vészesen közel folyon a széléhez. Az utolsó pillanatban, azonban mégis visszatáncolt, és az ital most újra szelíden hullámzott, egyre csendesedve. Az ifjú, körül szállingózott a por, ahogy a hopponálás szele felkavarta, a nyugodt, eddig átlagosnak mondható éjszakát. Draco annyira feldúlt volt, a törtèntek hevességétől, és váratlanságától, hogy a megérkezésének éjszakáját szinte teljes egészében elfejtette, pedig az események ettől a ponttól fogva egészen álltalános formában folytatódtak. A kisvároska ami mellé megérkezett, a Mount Elbert hegy, meredek sziklás ormainak, védelmét élvezte. Pislákoló neonfényei, távolról is hívogatták az embert, azzal az összetéveszthetetlen amerikai lazasággal és befogadással. A rózsaszín, kék, és néhol zöld fények remegő tisztasága, olyan kisugárzást kölcsönzött a helynek, mintha egy játék városka kellős kőzepére csöppent volna az ember. Draco pár másodpercig földbegyökerezett lábbal bámulta, az elé táruló látványt, míg eljutott valóban a tudatáig, hogy ez, amit most lát, a valóság, és nem káprázik a szeme. Percek telnek el így, és a hely naiv kisugárzása egyre jobban kezdte kitölteni a  szívét. Nagyon lassan kezd felengedni. A grimaszba gyűrődött homloka, kisimult, a nyaka és a vállai, veszítettek merevségükből, térdei megrogynak, és az elfehérdedett ujjai engednek az utazótáska fogantyújának görcsös szorításán. A magas, büszke fiú, most szinte önkéntelen mozdulattal a táska puha anyagára huppan, és felhúzott térdeire támasztja a fejét. Lábai között bámul le a kavicsos homokra, változtat a pozícióján, hogy mutatóujjával kis hullámvonalakat és krikszkrakszokat rajzolhasson a porba. A durva anyag birizgálja a bőrét, a körmei pedig dekoratív gyászkeretet kapnak. Lassan, alatomosan közeledik, apró kis jeleket küldve. Egy rossz mozdulat, egy köhintés, egy furcsa érzés. Vállai megrázkódnak az érzelmi hurrikántól, amely most megállíthatatlanul szakadt ki belőle, a megkönnyebbülés ritka jelenléte miatt. A remény most talán újra pislákolni kezd valahol méllyen, és bizonytalanul. A remény! Mintha évezredek teltek volna el nélküle. Ki gondolta volna, hogy a hiánya ennyire szaggató lesz mikor visszatér. Tenyerébe támasztja az arcát, úgy bámul ki maga elé, a városka képére, és tovább, távolabb, egy pillanatra fel a hegy csipkés meredekeinek sötétkék susogó vonalaira, majd a múltjába, hagyja, hogy az emlékképek elhalványuljanak a fejében ahogy a pálcáját a halántékához érintve elmormolja a varázsigét. Régóta, tanulmányozza a varázsigét, mindent megtudodtt már róla amit lehetséges. A történetek, csillámló, áttetsző fonalként tekerednek a pálcája hideg fájára. A váratlannak tűnő tett, már hónapok óta előkészítés alatt áll, titokban és megállíthatatlanul. Most lenyúl, ügyes mozdulattal, a táska első zsebébe mélyeszti a kezét, rögtön meg is találja amit keresett. "Talán ez meg teszi ideiglenesen." Gondolja majd a pálcát, a merített papír boríték, belső oldalához nyomja. A gomolygó folyam, fel-fel ragyogva csúszik a papír érdes szárnyai közé, a menekülőutat, Draco határozott mozdulata zárja el, ahogy fogai közé a fogva a varázspálcáját, mindkét kezét bevetve jó alaposan leragasztja a borítékot, és felkászálódva a táskáról, a cipzár kattogásától kísérve, az egyik belső zsebbe rejti. A bor lassan elfogy a pohárból, és az este részletei sem teljesen tiszták a továbbiakban. "Ez az emlékvesztés mellékes velejárója lehet." Mormolja egy öreg hang a fejében. "Hiányzik az vénember" jut most eszébe. A házra amiben most is él, egy pár nap keresgélés után bukkan rá, a hirdetések között, és Draco az első bejárás után beleszeret, és meg is vásárolja. Boldogan, hagyja el az olcsó motelszobát, ahol átmenetileg húzta meg magát, és könnyű, léptekkel és szívvel, amit nem nyomnak a múlt árnyai, költözik át az új birodalmába. A napnál is világosabb, hogy a kissé leharcolt házikóval lesz munka bőven, de a látvány ami elé tárul és a kuckó rejtettsége kárpótol minden fáradozásért.
A hatalmas hegy, rengeteg csodát tartogatott az arra tévedők számára, de voltak olyan részei amit ember nem igazán közelített meg jószívvel. A sziklarengeteget, a fenyők uralták, és burkolták be szinte teljes egészében. Sötét susogó koronájuk közt süvített a szél, és ilyenkor az egész hegy élni kezdett, és mozogni,  hullámzott, és a legzordabb arcát mutatta. De mind tudjuk, hogy a legharagosabb tájak is rejtegetnek kincseket. A hegy dédelgetett drágakövei, azok a kis tavacskák voltak, melyek a magas fennsíkokon terültek el, változatos méretben, de egységesen gyönyörű, a kék összes árnyalatában játszó színekben. A napfény képes volt egész világos, szikrázó, türkizeket előcsalogatni, míg egy egy viharosabb éjszaka után, telt, erős kékben hullámzott a víz. Az egyik ilyen tengerszem partján állt, Draco vadiúj szerzeménye. A kedves árnyalatú faburkolatú falak hívogatták, az illat ami a nedves erdőföld nehéz párája, és víz felfrissitő illatának keveredése álltal született, teljesen levette a lábáról. Még órákat töltött vele, hogy a tó vizét csodálta, a lépcsőn üldögélt, vagy sokszázadjára is körbejára az épületet. Lassan értette meg a szívével is, hogy ez az új otthona. Egy olyan otthon ami nem vàr el tőle, nem követel, de ahonnan hiányoznak az óvó, szerető, tekintetek.
Az óra elütötte az éjfélt, felrázva ezzel, mélázó gazdáját. A bor elfogyott, a lemez érintetlenül forgott, furcsa súrlódó hangot generálva. Draco a földre, a lábai mellé tette a poharát, nagy nehezen felkászálódott, és a lejátszóhoz tartva, nem gondolt semmire. A hideg bakelit, jólesően ért az ujjaihoz, és a papírtokba csúszva, pihenni készült. Nem foglalkozva az itt ott elhagyott este kellékeivel, bevonult a fürdőszobába. Az ajtót soha nem csukta be maga után, így itt- ott feltűnik egy könyök, egy meztelen hát, és egyéb pikáns részletek. Kattan a villanykapcsoló, csoszogó, papucsos léptek zaja hangzik fel, és a ház hamarosan nyugovóra tér.