Tópart ✓

🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹



🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹🔹

Látom a távolban homályosan kirajzolódó alakod sziluettjét a víz felszínén játszani. Játékosan levegő után kapni, majd újra a habok mélyére merülni.

▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️

Vicces.
Hisz láttalak tegnap is.
Ugyan itt voltál.
Ugyan ennél a fánál.
Ugyan ebben a tóban, ugyan úgy hajlongtál.
Ugyan úgy hajlongtál, mintha megszakadnál.
Ketté törnél ettől a tehertől, mit oly sokáig hátadon hordtál.
A hátadon, mi oly könnyen megszakadt, ahogy a hullámok, azok az édes hullámok a nyakadba hullanak.
A nyakadba hullanak, majd sikoltva megfojtanak.

▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️

Te nem látsz, tovább játszol ártatlan gyermeki szüzességgel. Eltakar előled a nádas, amiben régen együtt játszottunk.

▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️

A nádas relytekébe bújtunk, mikor nem volt jobb dolgunk.
Egész nap ott voltunk, szinte nem is hallottunk.
Nem hallottunk, vakok voltunk.
Vakon játszadoztunk, mert nem volt jobb dolgunk.

▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️

Egy darabig elnézem még a játékod, de legbelül érzem, hogy már túl fáradt vagyok. Kiáltani akarok neked, szólni, hogy itt vagyok. Végülis ezért jöttem. Hogy elbúcsúzzak. De hiába nyitom szólásra a szám, most valamiért egy hang sem jön ki a torkomon.

▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️

Nem hall, nem lát, nem beszél.

▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️

De szerencsére te így is meghallasz. Elindulsz felém, gyors kar csapásokkal, hajtod magad előre, egészen addig, míg meg nem kerülöd a nádast. Meg állsz. Egyhelyben. A kecses lábaiddal gyors tempóban taposod magad alatt az acélkék víztömeget, hogy a felszínen maradjál.

▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️

De nem maradsz ott.
Hiszen nincs felszín.
A légüres teret taposod magad alatt, ami egész lényedet körül öleli.
Az átlátszó, tejfehér tér szorosan tart, magával ragad, te mégis játszi könnyedséggel, kecsesen tartod magad.
A felszínen.
De nincs felszín.
Még mindig nincs.
Nem tudni, hol a  végeláthatatlan tér teteje vagy alja.
Csak téged látlak.
A semmi ölelésében, zokogva, de még mindig kecsesen.

▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️

- Hová mész? - kérdezed halkan, mégis fülsértően éles hangon.

▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️▫️

Elfutok.
Világgá futok.
Ki a tóból, át a réten.
Egészen az autómig meg sem állok, csakhogy akkor már nagyon fázok.
A lábamon már alig állok, egy utolsót mégis kiáltok.
Hiszen ha már a határon állok, akkor miért nem voltam álmos.
Hazáig futottam, mégis megtartottam.
Megtartottam magam mindennel együtt, mit el hagyni akartam, de nem tudtam.
Hiszen eladtam.
Mindent, még a lelkem is az ördögnek adtam.