Első az üzlet..

tizenegyedik.

- Mit akart? — kérdezte Daniele, amint kiléptem az ajtón.

- Semmi lényegeset — próbáltam letudni ennyivel, de a férfi megragadott a karomnál.

- Úgy rémlik te akartál nyílt lapokat — nézett mélyen a szemembe és milyen igaza van, én vetettem fel, hogy beszéljünk az üzletről egymással.

- Csak tisztázni akarta, hogy nem ők ölték meg apámat — végül is részben igazat mondtam.

- Ennyi? — nézett továbbra is kétkedve. 

- Mondtam, lényegtelen — vontam vállat és beültem az autóba.

Ne vessetek meg, de fontolóra vettem az ötletet. Ha ügyesen osztom a lapokat, akkor talán úgy tudom a Moreno családot kiiktatni, hogy az embereik hozzám álljanak át. Kevesen tudják az igazat, így lehetek az "ártatlan özvegy", aki örökli a birodalmat. 

Sem a kolumbiaiaktól, sem a japánoktól nem kell tartanom, egyedül akkor lennének rám veszéllyel, ha összeállnának, de jelen álláspont szerint ez nem fog megtörténni.

Ez egy elég szép terv, azonban már az alapokkal vannak problémák.
Ugyanis a 'Kiben bízhatok?' kérdésre képtelen vagyok választ adni, ha pedig rosszul döntök, akkor szó szerint az életem múlik rajta. 

Úgy döntöttem alszom egyet az ötletre, hátha sikerül rendbe tenni a gondolataimat.

A haza út néma csendben telt, én gondolkodtam, míg Daniele-t a telefonja képernyője nyelte el. Nagyon okos férfi, régóta van a szakmában én, pedig akármennyire is hazudok jól, kétlem, hogy bevette volna a sztorit. 

Végül jó éjszakát kívántunk egymásnak és elvonultunk a szobánkba, én egészen pontosan a habok közé merültem el, el sem tudom mondani mennyire szükségem volt egy forró fürdőre.

Másnap reggel akármennyire is vártam a megváltást, gondolataim ugyanolyan kuszák maradtak, de egyben biztos voltam: egyetlen Morenot sem akarok ellenségemnek.

Egy melegítőgatyát és egy sima pólót magamra kapva indultam el Daniele szobájába. Kopogtam, de semmi. Reggel 8 óra van, ilyenkor már javában fent szokott lenni, így benyitottam. 

Nos, ezúttal a férfi a hasán feküdve szuszogott finoman. Akár hagyhatnám is aludni, de úgy érzem revansot kell vennem a múltkori ébresztőmért. Lábujjhegyen lépkedtem az ágya mellé. Arcán megcsillant a nap fénye, este bizonyára elfelejtette lehúzni a redőnyt. 
Hezitáltam. Egyszerűen meglágyult a szívem látva a békés arcát. Végül visszavonulót fújva elindultam ki a szobájából, de egy kéz csuklón ragadott és magára rántott. 
Ezzel egyetemben ő a hátára fordult, így a meztelen mellkasán érkeztem. Ki sem kell nyitnom a szemem, látom magam előtt azt a tökéletes elégedett vigyorát.

- Ha mostantól velem szeretnél aludni, akkor csak kérned kell — morogta reggeli rekedtes hangján. - Viszont, ha ez egy akció lett volna, akkor roppant sokat kell még tanulnod.

- Ah, engedj már el — ki se kellett mondanom képes volt lelökni magáról, így mellé gurultam az ágyban. 

- Szóval minek köszönhetem a látogatásod? — tette fel a kérdést miközben a plafont bámultam.

- Hazudtam neked tegnap — csaptam a közepébe.

- Tudom.

- Sejtettem — grimaszoltam, amit szerencsére nem látott.

- Mit akart?

- Igazából téged. Azt mondta megbízhatatlan vagy, álljak velük össze, ők végeznek a jakuzával én, pedig gondoskodjak rólatok.. Rólad.

- Micsoda hibátlan terv — mondta gúnyosan. — Csak egy a gond — fordult az oldalára, én is ehhez hasonlóan cselekedtem, így egymással szembe kerültünk. — Neked esélyed sincs ellenem — vett fel egy győztes mosolyt.

- Viccelsz? Bármikor kicsinállak — böktem meg a vállát.

- Jézusom, csak jönne el végre az a nap. Vagy akár kicsinálhatsz most is.

- Ahhh, barom! — keltem fel az ágyáról és hozzávágtam az egyik párnáját, amitől csak jobban nevetett.

A reggelimet elfogyasztva, ami igazából két csésze kávé volt, amit nem, kicsit sem viszek túlzásba, bevonultam Daniele irodájába. Igazából fogalmam sincs ma itthon akar-e dolgozni, de ezennel a dolgozót befoglaltam. 

Éppen emailt írtam, amikor kopogtak az ajtón. Pár pillanat múlva Daniele jelent meg az ajtóban.

- Sosem gondoltam volna, hogy valaha is kopognom kell a saját irodám ajtaján.

- Jaj édesem, de hiszen ez már a mi irodánk — kacsintottam rá. Azt hiszem túl sokszor játszom ki a "jegyesek vagyunk, ezért már mindenünk közös' kártyát.

- Valaki egyre makacsabb.

Leült a velem szemben lévő székre, így lecsuktam a laptopomat és minden figyelmem neki szenteltem. 

- Üzenned kell a kolumbiaiaknak, áll az alku.

- És mégis miért hinnék el ezt? Csak számomra túl szép gondolat, miszerint felszámolják a jakuzát és naivan elhiszik, hogy ellened fordulok?

- A terv mindig is az volt, hogy egymás ellen fordítom őket, persze ennél kicsit mocskosabb módszerrel, de ez így pont kapóra jön. Te elfogadod az alkut én, meg aki ártatlanul rájött a tervetekre, szólok Iganawanak. Mintha összeeresztenénk két veszett bikát, győzzön az erősebb. Akit persze kicsinálunk miközben még a sebeit nyalogatja.

- Nem tudom Daniele... Ez túl egyszerű.

- Nem mindig a nehezebb út a jobb — zárta le majd távozott.

Ezután pár óráig újra átadtam magam a munkának, melyet a telefonom csörgése zavart meg. Igazából ez nem újdonság, nagyjából húszpercenként hívogatnak, azonban ezúttal egy nem várt személy nevét mutatta a kijelző.

- Miss White?

- Mondja, hogy talált valamit.

- Azt hiszem találtam valamit.

A vonal másik végén Benedict állt. Ő egy magánnyomozó, akinek a létezéséről csak én és Will tudunk. Akár egy árnyék, úgy mozog a világunkban, még számomra is nehéz volt őt felkeresni. Apám halála ügyében bíztam meg. 

Szívem kijelentésére rögtön a torkomban kezdett dobogni. 

- Haló, Miss White, ott van még? — szólt a férfi a telefonba, kizökkentve engem a bambulásból.

- Persze. Szóval, mit tud?

- Azt hiszem ezt személyesen kellene megbeszélnünk. Mikor tud elszabadulni?

- Este 8-ra ott vagyok.

Végül letettük a telefont és pár mély lélegzet után azonnal felhívtam Will-t. Akármennyire vagyok erős, ezt nélküle nem bírnám ki, így szóltam, hogy estére ne csináljon programot, mert megyünk a nyomozóhoz.

És így is lett. 5 perc múlva érünk a nyomozó eldugott bunker jellegű irodájába és engem a rosszullét kerülget. Végre közelebb kerülhetek az igazsághoz, illetve megtudom, hogy jó emberekben bízom-e. 

Will észrevette mennyire rossz állapotban vagyok, így egyik kezével elengedte a kormányt és az én tenyeremért nyúlt. Megint felvette a védelmező nagy testvér szerepet és én rögtön biztonságban éreztem magam. 

Egy erdő közepén lévő faházhoz érkeztünk. Kívülről azt a látszatot kelti az épület, mintha elhagyatott lenne, belül viszont ultramodern kütyükkel és felszereléssel van ellátva. 

Mivel a biztonsági rendszer se semmi, ezért felhívtam a férfit. Legalábbis hívtam volna, de nem vette fel, ami nem rá vall. Jobb ötlet híján kopogni kezdtem, de semmi reakció. Végül esélytelenek nyugalmával lenyomtam a kilincset és legnagyobb meglepetésemre kitárult az ajtó.

Bent halvány fény honolt, ami néhány monitorból szűrődött. Will megtalálta a kapcsolót és amint rendes fény szökött a szobába, megpillantottam a férfit.

A padlón feküdt. Holtan.