Fattyak tragédiája

Viharos éjjel

Születésem pillanatában eldőlt, hogy itt kell leélnem az életemet, száműzetésben az isten háta mögött, egy romos házban. Idősebb lehet még a dédapámnál is. Pár kitartó gerenda és festéktől pattogzó oldalfal tartja állva az épületet. A tetőszerkezet cseréptől hiányosan igen lukacsos összhatást kelt, esős időszakban - mint például most is - vödrök és edények szabnak gátat annak, hogy a málló padló még ázottabb legyen. A tűz közömbös pattogásának hangjai mellett hallom az egyre közelgő vihar morajlásait. Jövetelét hirdeti a sebesen futó szél a birtokot oszlopszerű rendszerben körbevett fák lombjai között. Sűrű, szürke, szinte már fekete felhőtakaró omlik a délutáni égre, az eső össze nem téveszthető illata terjeng a hűvös levegőben. Szorosabbra csavarom magamon a kiszöszösödött lepedőt, fázós kezeimet dörzsölöm, hogy felmelegítsem őket, de minduntalan újra fagyosak lesznek az ujjbegyeim.

A rideg magánytól vélhetően már halálra fagytam volna, ha nem lett volt mi bennem tartsa a lelket. Mindig nagy becsben tartottam a könyvespolcokon sorakozó, messzi tájakról származó kötetek sokasságát. Olvastam szerelemről, tragédiákról, háborúkról, istenekről, megannyi papírra vetett, egymáshoz nem hasonlítható világokról, annak érdekében, hogy a saját éltemet elfeledve egy kisidőre éljek valaki máséban. Mégis, amikor a végére érek az utolsó soroknak, örökösen eszembe jut ki is vagyok, mi is vagyok. Olyankor fojtogató szorítás fogja satuba torkomat és mellkasomat.

Fáradtan nyúlok el a kandalló elé helyezett hosszú kanapén, nyakig húzom a lepedőt, aminek takarása alatt felhúzom a lábaimat, valamint az egyik sarokpárnát gyömöszölöm a fejem alá. Ráz a hideg, igyekszem a tűz meleg ölelését elképzelni, ami remélhetőleg kitart egész éjjel.

~~~

Az álom sötét tengeréből rútul ránt ki a gigászi csattanás, amibe a falak is beleremegnek rémületükben. Amikor felugrottam az ölemben landolt összebarázdásodva a vékony lepel. Remegő nyirkos kezeimmel szorítom azt, izomrostjaim hiány nélkül mind megfeszülnek. Hideg veríték súlya áztatja bőrömet és tapasztja hozzám viseletes ruhámat. Sokat aludhattam, a tűz alig-alig pislákolt.

Újabb dörömbölésre ugrom meg, ez azonban az ajtó felöl jött. Ki lehet az éjnek évadján? - vetődik föl bennem a kérdés. Az ajtó verése - csakúgy, mint a vihar - nem csitul, erősebb és vadabb lesz. Hogy képes kibírni ezt az ostromot a vén ajtó - gondolkodom el, és a vállamra terítem a lepedőmet. Kilépek a könyvtár kétszárnyas ajtaján, elmegyek a lépcső mellett a konyha és az étkező közt haladó folyosón, kikerülgetve a vizet gyűjtő edényeket.

Nyikorogva tárulkozik ki a bejárati ajtó, amikor lenyomom a rozsdás fémkilincset. Egy csuromvizes, csuklyás alak várt a túloldalon, lába mellett egy oldalára állított négyszögletes faláda ácsorgott. Az arcát nem látom, csak a száját, amit borostája ölel körbe.

- Jöjjön be gyorsan - állok félre és nagyobbra tárom az ajtót, hogy beengedjem az idegent. Csikorogva húzza be maga után súlyosnak tűnő ládáját.

- Köszönöm, hogy beengedtél - leveti földet söprő nagy barna kabátját, ami alól kibukkan hátára erősített kétfejű fejszéje, és még két balta, azok a derekán függtek. Megrendülten hátrálok egy lépést. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy azokkal tervez végezni velem, a láda pedig a felnégyelt testem koporsójául fog szolgálni. Bármi is legyen most benne. - Nahát - döbben le amint tekintetét a kabátakasztókról rám vezeti. Szája két sarka majdhogynem a fülei tövét érintik. - Egy tündérhez van szerencsém?

A szemöldököm a homlokom közepéig ugrik. Csodálkozó ábrázatom ellenére is jó kedélyűen mosolyog, illetve méreget. - Öhm, nem... Miből gondolod, hogy az volnék? - Mindenesetre kíváncsi lettem honnét szedte ezt a sületlenséget.