Prológus

34 5 0
                                    

Tikkasztó hőségnek volt nagy uralma ezen a napon délen. Még a macskák sem voltak hajlandóak kifeküdni korán reggel sem a napra. Viszont a szegény feketéknek még ilyen melegben is dolgozniuk kellett! Legalábbis csak addig kellett, míg egy betört északi csapat nem vágtatott végig a városon, Charlestonon. Mit keresnek az északiak délen amikor nincs háború? Egyszerű. Nincs jobb dolguk a nyomorult jenkiknek, mint megijeszteni a nyugalomban élő délieket. Nem is volt nyugalom amikor észre vették az északi csapatokat. Aki csak férfi volt, mind fegyvert ragadott és a jenkik nyomába eredt. Nem volt nagy vérrontás, csak néhány lövés hallattszódott. Nem igazi lövések voltak azok, csak diadalom lövések amelyekkel a déliek mutatták, hogy kiűzték a jenkiket a városból sikeresen. A porfelhőken kívül egyetlen egy nyoma volt annak, hogy a jenkik Charlestonban jártak. Egy kislány. Egy vörös hajú, gyönyörű kislány ült a földön, mosolyogva. A haja két fonatban volt befonva, amely két nagy kontyban tekeredett a fejére. Az asszonyok, akik ott maradtak a városban a kislány köré gyűltek és nézték. A kislány pedig mosolyogva bámult rájuk vissza.
- Hát ezt a jenkik hagyták itt? - kérdezte meglepetten az egyik asszony a másiktól.
- Bizonyára. Egy északi lány! De úri lány! Nézze csak, milyen szép kis selyem ruhában van! Na meg a vonásai! Higyje csak el nekem hölgyem, hogy én meglátom az igazi úri kisasszonyokat. Ha déli ha északi!
Távolabbról egy anya, két gyermekkel észrevette a kört. Egy nagyobb kisfiú volt vele és egy sokkalta kisebb kislány. Az asszony összenézett a gyermekeivel, majd ő maga is odaindult a többi asszony közé.
- Hölgyeim, mi folyik itt? - kérdezte az asszony méltóságteljesen, majd megpillantotta a földön ülő kislányt. Akaratlanul is mosolyra húzódott az ajka, ahogy megpillantotta a lány értelmes arcát, a szeme ragyogását. A fiú aki vele volt, az asszonyok között utat tört magának és leguggolt az ismeretlen lány elé.
- Hogy hívnak? - kérdezte a fiú azonnal.
A lány kecsesen nyújtotta a kezét, amin egy fehér kesztyű volt.
- Belle Watling - nak! - mondta nagy örömmel a kislány. Örűlt annak, hogy valaki végre megszólitotta. Kora alig lehetett nyolc éves, de a beszédében nem volt hiba.
A fiú elmosolyodott, majd nagy kezébe vette a lány aprócska, törékeny kezét és az ajka elé emelte.
- Igazán örülök, Belle kisasszony - suttogta a lány kezére, majd gyengeden odanyomta az ajkát. - Rhett Butler - mosolygott fel Belle elpirult arcára, majd felállt és a lányt is felállította a két lábára. - Nos Belle, lenne kedve velem sétálnia?
A lány szemei azonnal felragyogtak és bólintott egyet.
- Igen! - harsogta nagy vidáman.
Egyikük se foglalkoztak a körülöttük álló asszonyok tekintetével, egymás mellett szépen elbalagtak. És innentől fogva Bellenek megvolt mindene. Árvaházban nőtt fel, de Rhett szinte minden nap meglátogatta őt. Szüleit arra is rá tudta beszélni, hogy a jótékonyság miatt, hívjanak el néhány gyereket vasárnaponként hozzájuk ebédre. Persze Rhettnek ez a játéka arra ment ki, hogy Bellet láthassa. És Rhett e téren mindig elérte azt amit akart.
Bellet és Rhettet nem lehetet szétválasztani sohasem. Belle Rhett mellett cseperedett fel kislányból fiatal nővé. Rhett pedig fiúból lett igazi, nagykorú férfi. Igazi jó barátok lettek, tudták, hogy mindig számíthattak a másikra. Egész Charleston rettegett a párosuktól. Leginkább azoktól a csínyektől amelyeket Rhett talált ki és Belle mindvégig segített véghez vinni Rhett tervét. Talán a kapcsolatuk az évek alatt többre is sikeredett, mint pusztán egy barátság. Mert ilyen barátság nagyon ritkán adatik meg az emberek számára.

Mit vár a nő?Where stories live. Discover now