Mit vár a nő?

1. Útnak eresztve

A Hazafiság utcában a szokottnál is nagyobb volt a hangzavar, hiszen ott állt a hatalmas Butler ház. Mindenki tudta, hogy a ház ura és egyben a Butler ház feje miért ordibál a szokottnál is hangosabban, de mindenki úgy tett, mintha nem tudná. Lord Butler soha nem a nyugodt természetéről volt híres. Sokkal inkább arról, hogy a legkisebb dolgokon és képes felkapni a vizet. És ez most is így volt.
Saját kezével dobta ki egyetlen fiát a családi házból. A fiú szája széle kicsattant és a kezdődő bajuszának a vége is véres lett. A kezét azonnal odaszoritotta.
- Takarodj a házámból! - üvöltötte az apja szinte vérben forgó szemekkel. - Azt csak te hiszed, hogy szégyent hozhatsz a családra?! Nem! Ameddig én élek addig nem hozol szégyent a Butler névre! Viszont a tiédre ezentúl azt hozol amit csak akarsz. Kitagadlak! Nekem nincs többé fiam. És nem is volt! - kiálltotta az öreg Butler, majd erőből berántotta maga mögött az ajtót. Rhett mindezt végignézte, szinte rezzenéstelen arccal. Felállt és leporolta fehér ingjét és fekete nadrágját.
- Legalább egy lóval megszán?! - kiálltotta be Rhett.
- Van lábad! Használd! - orditotta ki megingerültebben az apja és egy vázát is összetört.
Rhett vállát vont és zsebre vágta a kezét. Ahogy megfordult egy nála jóval alacsonyabb lánnyal találta magát szembe. A lány szemei tele volt könnyekkel, a háta mögött pedig erősen szorongatott valamit.
-Rhett.. Igazak a hírek? - kérdezte a lány félve.
Rhetten még mindig nem látszott szinte semmi más érzelem, csak a szokásos mosolya. Megsimogatta a lány hátat egy nagyot sóhajtva.
- Igen, Belle, minden igaz. Az apám éppen most tagadott ki. Már semmim nincs... Már semmim. - nézett maga elé a távolba.
Belle előhúzta azt, amit eddig annyira szorongatott. Egy táska volt. Belenyult, majd kihúzott egy papírpénzt meg néhány aranypénzt belőle.
- Ez elég lesz? - nézett fel Rhettre ragyogó, gyermeki szemekkel.
A fiú felnevetett és megfogta a lány azt a kezét amiben a pénz volt. Óvatos és gyengéd mozdulatokkal szétnyitotta Belle márkát, majd számolgatni kezdte a pénzt. Újból felkacagott, majd egy csókot nyomott a lány pirospozsgás orcájára.
- Belle te ebből még a következő városig sem tudsz eljutni! - mondta még mindig nevetve, majd visszatolta a lány elé a márkát. - Neked erre sokkal nagyobb szükséged lesz. Vegyél belőle valami édességet. Vagy egy új kalapot. Egy szép, pávatollas kalapot!
- Mert akkor több pénzünk lesz, Rhett? - kuncogta el magát a kislány és vissza tette a pénzt. - Mit fogunk akkor kezdeni?
- Mit fogunk kezdeni? - hökkent meg a fiú és a lány arcát fürkészte, majd ahogy kezdett neki leesni, hogy a kis Watling mire gondolt, mosoly jelent meg a kezdetleges bajusza alatt.
- Hát ha azt hiszed, hogy nem velem leszel nincstelen akkor még a szokottabbnál is nagyobbat tévedsz! - ragyogtak fel Belle szemei.
Nem várt arra, hogy Rhett Butler megengedje neki, hogy vele tarthasson. Ő már magában tudta, hogy akármit is fog az ötletéhez szólni, ő biztos, hogy vele fog tartani. Rhett egy ideig csak nézte a lány ragyogó, barna szemeit, majd újra nevetni kezdett.
- Ne butuskodj Belle! Te egy kislány vagy még, nem szabad neked belevágni az ismeretlenbe. Neked ott kell maradnod az árvaházban... úgy lesz a legjobb - ingatta a fejet a férfi kissé komolyabban.
Rhett folytatta volna, de az ajkán Belle kezét találta. Már a lány is nevetett, a szemei csak úgy ragyogtak.
- Te most úgy beszélsz Rhett mintha nekem rajtad kívül lenne valakim! Pontosan tudod, hogy nincs. És ha te mész, akkor aztán én is megyek. Nem lenne jobb a "nyomorúságos életben" egy társ? Én komolyan ezt akarom - emelte el lassan a kezet a fiú ajkáról, majd azonnal átolelte a mellkasat. Akaratosan csimpaszkodott belé. Rhett ajkára újra mosoly szokott, majd a karjaiba zárta a lányt.
- Jól van, Belle. Velem jöhetsz. De mind végig szót kell fogadnod nekem és nem szabad megkérdőjelezned azt, amit én mondok! - villant fel Butler szeme és Belle állánál fogva felemelte a fejét. Mind a ketten mélyen egymás szemébe nézték. Belle ratette a fiú arcara a kezét és hirtelen minden gyermeki érzelem, minden komolytalanság helyét felvette egy igazi nő nézése. Egy aprót bólintott.
- Minden úgy lesz ahogy majd te akarod - bujt a lány vissza a fiú testéhez. Ő is pontosan tudta, hogy a Rhett mit tett. Egyáltalán nem ítélte el érte őt. Sőt, mindenkit őrültnek gondolt, hogy így viselkednek Rhettel. Ugyan mi bűne van neki? Annyi csupán, hogy nem vitt haza egy lányt a kiírt időpont előtt. Túl sokáig maradt el vele Rhett a kocsián. Ugyanis csak kocsikáztak. Legalábbis mindenki ezt mondta Belle előtt. Ez a hír úgy elterjedt, hogy a lány otthonában, még az árvaházban sem beszéltek másról. Rhett hirtelen megragadta a lány karját, majd elindult sietősen egyenesen az utcán. Belle először észre se vette, hogy megmozdult, hagyta, hogy a fiú vonszolja őt. Teljesen el volt veszve a gondolataiban. És abban a hitben, hogy innentől milyen jó lesz neki kettesben lenni Rhettel. Belle ugyan mégcsak nemrég töltötte a 13. életévét, ezt mindig onnan számolta, hogy mikor érkezett Charlestonba, de már érdekelték azok a dolgok amiket az egyetlen barátja már rég tud, ugyanis Rhett egy hónap híján már nagykorú. Nem csoda, de egyépként se lenne az, hogy az apja ilyen könnyen kídobta őt a házból. Belle csak akkor tudott kizökkenni a gondolataibol amikor hirtelen hasra esett Rhett mellet.
- Belle, kelj fel és figyelj! - húzta fel a fiú a lányt. Erős, de gyengéd kezével újra megragadta a hölgy állát és a szemébe nézett mélyen. - Lopok magunk számára egy lovat. A borbély házak előtt az emberek sokszor ott szokták hagyni a bejáratnál a lovaikat - a szemei gúnyosan villantak fel.
Belle szemei elkerekedtek, hitetlenül. Három kérdés merült fel benne. Honnan tudja ezt Rhett? Miért tetszik neki, amikor a fiú zöld szemei villognak? Az utolsót pedig még meg is kérdezte:
- Rhett! - tört ki kissé magából talán anyáskodó hangnemben. - Te voltál már borbély házban?
Rhett nevetésben tört ki, őszinte nevetésben. Mindig meghatotta, sőt, mindig annál jobban megnevetette Belle gyermeksége.
- Oh hát hogyne! - nevetett még mindig és ezzel a három szóval magára hagyta a lányt az utcán. Kételyek között. Belle álla le volt esve, a szemei pedig még mindig el voltak kerekedve. Nem tudta eldonteni, hogy Rhett most teljesen komolyan mondta, hogy járt már borbély házban, vagy csak viccelt és azt hiszi, hogy majd ő mindent el fog neki hinni. De már Belle elég jól ismerte meg kilenc év alatt Rhettet. Tudta, hogyha a fiú nevet akkor nem lehet komolyan venni a szavát. A szavát leginkább akkor lehet komolyan venni ha őszintén mondja. Na de mikor mondja őszintén? Belle ritkán volt arra képes, hogy azt kikövetkeztesse. És ritkán volt hozzá ereje. Most is inkább rá hagyta Rhettre azt, hogy hogyan értette a dolgát. Attól még, hogy Rhett járt egy borbélyházban Bellének még nem kell rosszat feltételeznie. Vagy de?
Belle addig ezen gondolkodott ameddig Rhett elment lovat lopni. Nem volt a fiúnak valami könnyű dolga még úgyse, hogy talált néhány lovat, de az mind olyan gebék voltak, hogy ő még olyat nem is látott. A lovak szinte csont és bőr voltak. És hogy vajon miért? A nemes férfiak azért jártak oda ilyen lovakkal, hogy egyesek rá ne jöjjenek, hogy ők bizony ám ott vannak. Majd végül a fiú kivalasztotta a legjobb lovat, persze azok közül amik ott voltak. Elkötötte, majd azonnal felült rá és azonnal oda kezdett hagyni ahol a kis barátnőjét hagyta. Nem is gondolkodott semmin, azon sem, hogy mi lesz ha valaki meglátta, hogy ellopott egy lovat. De ez nem is érdekelte volna, ahogy meglesz Belle együtt ellovagolnak Charlestonból. Örökre. Lóval Rhett néhány perc alatt visszaért a lányhoz, viszont egyáltalán nem olyan helyzetben találta, mint akkor amikor otthagyta. Belle a földön ült és egy pokrócot hajtogatott össze, egy inggel, egy mellénnyel és egy nadrággal. Rhett megállt előtte a lovon és annyira elcsodálkozott, hogy a lány mégis mit csinál, hogy leugrott a lóról.
- Belle... Mit csinálsz? Honnan szedted ezeket a ruhákat?
- Anyukád hozta - nézett fel a lány mosolyogva. - Neked! De nem szabad róla beszélned. Ezt még nekem hozta, mert tudta, hogy veled leszek! - mondta hatalmas örömmel és felmutatott Rhettnek egy művirágot, olyat, amelyek a hajadon hölgyek általában a hajukba szoktak tűzni. Rhett elmosolyodott és elvette a piros virágot, majd közelebb lépett Belléhez és a hajába csiptette a virágot.
- Így máris sokkal jobban nézel ki! Nekem már lesz ruhám, de veled mi lesz cukorkám?
Belle elpirult a becenévre. Nem volt hozzászokva, hogy őt Rhett becézi, csak a többi lányt szokta. A nála sokkalta szebb lányokat.
- Én.. én hoztam magamnak - dadogta Belle hirtelen, majd elmosolyodott. - Tudod én ahogy meghallottam, hogy mi történt.. nos már akkor elhatároztam, hogy veled megyek. Ezért hoztam a táskám.. és az összes pénzem. Na meg hoztam magamnak ruhát!
- Tudtam én, hogy okos kislány vagy... - mosolyodott el őszintén Rhett. Most is csillogott ám valami a szemében, olyan, ami nem volt a gúnyhoz fogható. - Na de ne beszéljünk többet! - folytatta Rhett. - Menjunk útnak minél hamarabb.
- De hova? - pakolta bele a táskájaba a holmijaikat Belle, úgy, ahogy csak egy nő volt arra képes.
- Mit tudom én! - nevetett fel Rhett és újra villogtak a szemei. - Amerre visz minket a lélek. Édes mindegy csak menjünk valahova! - ezzel a hóna alatt felemelte Bellet és felultette a nyeregbe. A kezébe nyomta a táskáját, majd ő maga is felült Belle mögé. A kezét gyengéden rátette a combjára, majd újra útnak eresztette a lovat.
Elhaladtak azok a házak előtt amelyeknél délutánonként sétálni szoktak, olyan fák előtt ahol Rhett arra tanította Bellet hogyan kell felmászni a fára. A gyerekes csínjeik színhelye előtt is elhaladtak, ahonnan azonnal tömérdeknyi emlék csapta meg Bellet. Fájni kezdett a szíve, hogy ezt most mind itt kell hagynia. Soha többé nem fogja azokat a házakat, fákat, személyeket, utcákat látni mostantól amelyekhez a legszebb emlékei, sőt, az egyetlen emlékei kapcsolódnak. Ugyanis nem emlékezett semmire, hogy ő hogyan és miért került Charlestonba, ki hozta őt ide. Akárki faggatta mindig sirva fakadt, ugyanis fogalma se volt róla. Belle nagyon szerette, hogyha gyöngédek vele az emberek. És Rhett volt vele a leggyöngébbek. Rhett még nincs nagykorú, de már a nők között nagy híre van. És erről Belle pontosan tudott, de nem hitte azokat el, hogy Rhett akárkivel képes kikezdeni, akárkinek képes akármilyen ajánlatot tenni. És Belle azt se akarta elhinni, hogy Rhett már járt bordélyházban.
Nagyon sokáig mentek így, kettesben. Ahogy távolabb értek Charlestontól Rhett lassabb tempóra fogta a lovat. Mind a ketten némák voltak, mind a ketten csak maguk elé néztek. Rhettben is volt kétely, de nem akarta ezt Bellenek kimutatni soha. Egy gyermek az ő kezében van. Nem mintha eddig másként lett volna. Hogy fogja őt eltartani? Miből fognak enni? De ezekre Rhettnek azonnal volt válasza. Méghozzá kártya. Szerencsejáték. Belle meg lehet ott tud magának szerezni egy öreg férfit... akiből ki lehet szedni néhány aranyat, ugyanis arra volt most a legnagyobb szükségük. Aranyra. Belle korához képest fejlett egy lány volt, ezt Rhettnek is be kellett ismernie. Oh, Rhett ruhán keresztül is meg tudja mondani, hogy egy lány avagy asszony mennyire fejlett testileg! Ha megszólal akkor még azt is meg tudja mondani, hogy agyilag mennyire fejlett. De Rhett pontosan tudta, hogy van olyan nő aki kétszer idősebb Bellenél mégis fele olyan fejlett mint ő!
Lassan kezdett lemenni a nap. A gyönyörű mangólia fák mögött látták ahogy lemegy a nap. Belle csillogó szemekkel figyelte.
- A városból fele ilyen szép se! Ó, Rhett nézd milyen szép! - szólt mosolyogva és örömében tapsolni kezdett.
Rhett elmosolyodott és pusztán illendőségből oda pillantott ami Belle érdeklődését úgy felkeltette.
- Látom. De a tengernél mégszebb.
Bellenek nagyra nyíltak a szemei. Tenger? Hát az meg mi? Eszébe jutott mindaz amit tanitottak neki az árvaházban, de csak mégjobban elképedt.
- Rhett te voltál a tengernél?
- Hát hogyne lettem volna, Cukorkám! - nevetett fel a fiú harsányan és zöld szemei újra felvillantak, akárcsak a macskának a sötétben.
Viszont szegény Belle újfent nem tudta eldönteni, hogy Rhett most viccel vagy tényleg komolyan beszél. De Rhett gazdag - gondolta magában - annyi szép holmijuk van! Biztos most igazat mond. Volt ő a tengernél!
Belle ezzel a tudatban elkezdett úgy mosolyogni, mint a tejbetök. Emlékezett, hogy az árvaházban élő társai mennyire el voltak képedve a tenger hallatán. Mennyire irigyek lettek volna, hogyha ő azt mondja, hogy neki a legjobb barátja volt a tengernél!
Csak már nem mondhatja ezt el nekik.
Még egy ideig mentek, de ahogy Rhett látta, hogy Belle kezd álmosodni megállt.
- Aludjunk ma itt - mondta a fiú. - Van pokróc én pedig varázsolok tüzet.
- És enni mit fogunk Rhett? - nézett fel Belle. Az éhsége már a szemében is tükröződött.
- Majd kitalálok valamit - mondta és leszállt a lóról, majd a lányt is leemelte.
Bellenek nem kellett több. Odament a fűhöz és odateritette a pokrócot. Letette a fűbe a táskáját és ráült. A fiút kezdte figyelni ahogy kötözi ki a lovak és ahogy a fák alól szed néhány gallyat. Belle elnyult apró mozdulatokkal a pokrocon, olyan álmosnak érezte magát, mint még soha. A szemei leragadtak és álomba is szenderült. Rhett visszament hozzá, majd őszinte mosolyra húzódtak az ajkai. Betakarta Bellet, majd a saját kezével elkezdte kitépni a füvet, igyekezett ezt a műveletet köralakban véghez vinni. Miközben fát próbált szerezni, talált két nagy kavicsot is, azok összepattintásával próbált tüzet csiholni.
- Még ezt is úgy kell csinálnom, mint egy ősembernek - morogta az ajka alatt, de csak folytata. Már a keze is fájt a művelettől, ugyanis nem volt ez valami egyszerű művelet. Erő kellett hozzá. Nos Rhettnek abból volt elég, na de a türelem nem az ő reszortja volt. Beletelt Rhett nyomorúságos fél órájába mire a gallyak lángra kaptak. Eldobta a köveket valahova maga mellé és elfekudt a fűben. Örült, hogy nem sikertelenül küzködött ennyit. Egy pillanatra lehunyta a szemeit... Csak egy pillanatra akart szusszani egyet, de akkor hangokat kezdett hallani. Vonyításokat. Belle azonnal feliradt ezekre a hangokra, ugyanis sohasem volt ő mélyalvó.
- Rhett ezek farkasok! - sikitott fel.